Ekultúra - Olvasnivaló / Ajánlók / René Goscinny

René Goscinny – Morris: Tortilla a Daltonoknak

2010. január 31.

Sorozat: Lucky Luke
Kiadó: Pesti Könyv Kiadó
Kiadás éve: 2007
Fordító(k): Banitz Ildikó, Simon István
Illusztrátor: Morris
Kategória: képregény / manga

Eredeti cím: Tortillas Pour les Daltons

Oldalszám: 47

Ára: 1499 Ft

A western egyik klasszikus témája a déli szomszéd, Mexikó. Számtalan film (mint például A hét mesterlövész, vagy a Vad Banda) szól arról, miként lépik át a határt a gringók, hogy mindenféle kalandok után hazatérjenek feltéve, ha életben maradnak.

Persze könyvet is írtak szép számmal, melyekben a magányos cowboy délre lovagol, csak ezek többsége a western hazai könyvkiadásban elfoglalt hátrányos helyezte miatt még nem jelent meg magyarul.
Azért aki teheti, olvassa el Max Brand regényét (Át a Rio Grandén), ami ugyan húsz évvel ezelőtt jelent meg, de még mindig jó.

Mindezek után egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Morris az elpusztíthatatlan Dalton tesókat ide, az amerikai törvény számára elérhetetlen messzeségbe küldi.

Ez a történet egyúttal nagyszerű alkalom arra is, hogy az összes, a mexikóiakról szóló vicces közhelyet felhasználja, legyen szó a sziesztáról vagy a bajuszról.
A négy ütődöttből így verbuválódik a borítón is látható Mariachi zenekar – ez irányú tehetségük hiányát azonban jól példázza az általuk okozott hangzavart elviselni nem tudó üvegtárgyak pusztulása.

Érdekes módon, a történetben szereplő amerikaiak nagyon visszafogottak, egyszer sem kerül szóba az a rasszizmus, ami a valóságban jellemezte a vadnyugat hőskorát.
Mexikói, kínai – bizony másodrendű emberfajtának számított, kivált, mivel a mexikóiak közül sokan indián asszonyt vettek feleségül (lévén kevés fehér asszony élt arrafelé), akiket szintén nem tartott sokra a telepesek többsége.

De mit keresnek Mexikóban a Daltonok? És miért nem maradnak ott?

Ez utóbbi kérdésre adandó válasz már érinti a nemzetközi diplomáciát is (legalábbis a sorozat hetedik – eredetileg harmincegyedik kötetében), mivel a mexikói kormány nem kér az USA banditáiból, másrészt viszont valakinek nyakon kell csípnie a négy bankrablót, de hivatalosan a gringók nem nyomozhatnak idegen országban.

Ezért aztán ismét a szokásos megoldáshoz folyamodnak az érintettek, és Lucky Luke-ot kérik fel a végrehajtásra.

Szokás szerint számos humoros beszólás tarkítja a történtet. Kimondottan vicces, amikor a „buta” mexikói bandita a Dalton kvartett előadása miatt ideges lovát nyugtatja. Ez már önmagában is mókás, de amikor kiderül, hogy a derék négylábút Bukephalosnak hívják – pont, mint Nagy Sándor híres lovát – dőltem a kacagástól.

Vagy amikor Joe Dalton a nemzetközi tapasztaltcseréről beszél a mexikói rablóvezérnek. Ezt már csak az múlja felül, amikor Averell elmagyarázza az éhség mibenlétét, és a megszüntetésének legegyszerűbb módját. Bár a kakaós-chilis szósz sem utolsó poén.

Arról már nem is szólva, amikor Lucky Luke nevéből káromkodás faragnak a Daltonok, és ez átmegy a helyi szlengbe. No meg Rantanplan és a helyi csivava párosa is megnevetteti az embert.

De nem folytatom, ez is egy zseniális Lucky Luke sztori jó alapötlettel, fordulatos cselekménnyel, emlékezetes humorságokkal, vicces karakterekkel.

Kapcsolódó írás:
Lucky Luke és a Daltonok (film)

Galgóczi Tamás

[ Ugrás az oldal tetejére ]