Főkép Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.

Legsúlyosabb esetben akár ön- és közveszélyesek is lehetnek, de az is előfordulhat, hogy pont nem tudják magukat ellátni, vagy akár egyszerűen csak annyi, hogy rögeszméik, extrém hangulatváltozásaik, vagy a társas életben való bizonytalanságaik miatt képtelenek beilleszkedni a társadalomba.
 
Ezek a kizökkent elmék sokáig ki voltak szolgáltatva a felettük ítélkezők kényének-kedvének, akik egy pillanatig sem riadtak vissza attól, hogy a gyógyulás reményében mindenféle csúfos tortúrának vessék alá a minden joguktól megfosztott pácienseket.

Ez így volt a pszichológia és a pszichiátria megjelenése előtt, de bizonyos mértékig ugyanúgy igaz a lélektan okleveles ördögűzői korszakára is. Mégis, nagyon nagy előrelépésnek tekinthetjük, hogy elkezdtük meglátni a léleknek azon mintáit, amelyek furcsán, másképpen fodrozódnak, mint legtöbbünknél.

Azt, hogy ma nem égetünk boszorkányokat, hogy a hisztériát vagy a homoszexualitást nem tekintjük elmebetegségnek, vagy azt, hogy a hóbortos nagybácsinkon, aki egyfolytában elfelejti a saját nevét is, végre segíthetünk, olyan nőknek és férfiaknak köszönhetjük, akik fantáziát láttak a különleges elmékben, és a kizökkenteket tanulmányozták egész életükben.
 
Douwe Draaisma könyve pontosan róluk szól: olyan egykor praktizáló orvosokról és pszichológusokról, akik a nevüket adták egy általuk (vagy valaki más által) felfedezett lélektani sajátosságnak.

Ahogy ma Alzheimer, Asperger vagy Parkinson nevét emlegetjük, mindig azokra a kicsit furcsa, esendő emberekre gondolunk, akiket ezeknek a szakembereknek a nevével ellátott betegség sújt.
Pedig az orvosok legalább olyan érdekes személyiségek voltak maguk is, mint pácienseik, sőt, előfordul olyan eset is, hogy végül az egykor joviálisan hogy-van-Ketteskéző fehérköpenyes is a zárt osztályon köt ki.
 
A Draaisma által megrajzolt portrék a lélektan és az emberi elme tanulmányozásának hőskorát mutatják be, amikor még nem egymással kölcsönösen együttműködő, csapatmunkában dolgozó orvosteamek dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, miben is szenved Ketteske, hanem nagy, impozáns személyiségek uralták a pszichológia és a neurológia színterét.

Ebből fakadóan nem csoda, ha a tizenkilencedik századtól elkezdve így nagyjából a huszadik század első feléig bezáródó időszak férfialakjaira koncentrál, hiszen ebben a korban egyértelmű tény volt, hogy nők jó esetben is csak ápolók vagy asszisztensek lehettek, még ha ez azt is jelentette, hogy az orvostudomány nagyon sok potenciálisan kiváló kollégától esett el.
 
Viszont a Draaisma-féle orvosportrék sosem válnak túlságosan istenítővé vagy hagiografikussá: a szerző az esetek többségében nagyon is kritikus szemmel írja le, hogy miért éppen ezek a férfiak adhatták nevüket a híressé vált szindrómáknak, és hogy mennyire jó időben kellett jó helyen lenniük és publikálniuk.
A kritikus, gondolatébresztő hangvétel viszont egy cseppet sem csorbítja a könyv olvasmányosságát.

Lévén lélektan-történész, Draaisma nagyon jó érzékkel választja meg történeteit és orvosait, érzékletesen mutatja be az adott kor intellektuális áramlatait, az épp akkoriban kifejlődő pszichológia diszciplínáján belüli vitákat, összefonódásokat, összetűzéseket.

Legfőbb erénye mégis az, hogy eközben egy pillanatra sem téveszti szem elől a legfontosabb dolgot: hogy mind a betegek, mind az orvosok esendő emberek, és míg az egyikből nem válik a tudomány oltárán feláldozott valódi szent, addig a másik sem minden érzelemtől megfosztott, magából tiszta objektivitást árasztó diagnoszta.
 
Hogy ma épp azokat az embereket tartjuk egy kicsit furcsának, egy kicsit kizökkentnek, vagy akár sivalkodó őrültnek, akiket, abban bizony a betegek tényleges neurológiai felépítésén kívül közrejátszott számos más társadalmi faktor is, többek között ezeknek a férfiaknak a sajátos empátiája vagy kíváncsisága, no meg előítéleteik is.

Végeredményben pedig elmondható, hogy Draaisma történetei egyszerre mozgatják meg az olvasóban lakozó hipochondert és történészt: vele együtt elgondolkodhatunk azon, hogy hogyan épülnek egymásra lélek és társadalom, illetve nem egyszer kelti fel bennünk a gyanút, hogy ez vagy az a tünetegyüttes milyen ismerős, mintha én már láttam vagy éreztem volna ilyesmit.

És ha már úgy tudjuk olvasni a pszichológia történetének ezt a vékony kis szeletkéjét, hogy eközben magunkat sem felejtjük ki a képletből, akkor már sokkal előrébb járunk, mint sok, az emberi elmét és annak bolondságait kutató szakember.