Főkép Bizony mondom, tűkön ülve vártam már a sorozat befejező részét, amiből egyértelműen kiderül, mi lesz a Richard Rahl sorsa, illetve sorsának beteljesülése.
Róla annyit kell tudni (ezt csak azok kedvért írom le, akik még nem olvasták az előzményeket), hogy ebben a történetben ő a főhős, a központi szereplő, aki körül minden és mindenki mozog, még azok is, akik teljesen ellentétes célok érdekében mozgatnak tömegeket.
 
Goodkind számomra némileg fura, mondhatni keretes megoldással visszautal a kezdetekre. A sorozat utolsó trilógiájának elején kinyitják Orden Szelencéit, hogy annak mágikus ereje révén valaki megváltoztassa a világ rendjét.
Hasonló történt ugyebár a sorozat elején, amikor Richard az apjával került összetűzésbe, aki aztán bele is hal Orden Szelencéinek kinyitásába.
 
A két esemény között annyi minden történt, annyi szereplő bukkant fel a kötetekben, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt fejben tartja.
Ott van ugye Richard, a felesége (Kahlan), pár varázslónő, néhány különleges képességekkel rendelkező testőrnő, egy rakat nagydarab testőr, egy próféta, egy testvér, egy boszorkány, a csontok papnője, egy krétaforgató kislány, egy tábornok, s nem utolsó sorban a nagyapja, aki nem mellékesen az Első Varázsló címet is birtokolja.
És akkor még csak Richard híveit, követőit, segítőit soroltam fel, azt is hiányosan.
 
Szóval az utolsó trilógiánál tartunk, ami gyakorlatilag a szabadjára engedett Futótűz varázslat hatásáról és következményeiről szól – s bevallom, ez a fejlemény némileg felidegesített.
 
Egyrészt nehezményezem azt az eljárást, miszerint a gonosz brigád viszonylag egyszerű módon létrehoz egy olyan varázslatot, aminek elhárítása érdekében a jók belüket is kidolgozzák.
Másrészt Goodkind nem volt rest a főszereplőket porba alázni, és szuperhős helyett áldozatot csinált belőlük.
 
Kahlan elfelejtett mindent a múltjából, s ráadásul észlelhetetlenné vált szinte az egész népesség számára.
Richardtól „csak” a varázserejét, a pozícióját jelentő kardot, a feleségét és nem utolsó sorban a szabadságát vették el – még jó, hogy nem az előző rész végén fejeződött be a történet, mert akkor és ott minden veszni látszott.
 
Így aztán minden szál elvarrása mostanra maradt, s ennek eredményeként bizony alaposan felfokozott a tempó, miközben a terjedelem nem változott (bár a majd nyolcszáz oldal azért nem semmi), de Goodkind van annyira jó, hogy esetében szó sincs túlírásról, sőt, szerintem a végét alaposabban (érts bővebben) is kidolgozhatta volna.
 
Természetesen a felpörgetett cselekményszövés mellett nem marad el a szerzőtől megszokott filozofálás:
„ A gonosz az embertől függetlenül nem létezik. Az emberek döntése a gonoszság. A választás azt jelenti, hogy gondolkodnunk kell, még ha nem is mindig járunk eredménnyel. A legalapvetőbb választás az, hogy gondolkodjunk, vagy inkább másokra hagyjuk a gondolkodást, azaz hagyjuk, hogy mások mondják, meg mit tegyünk, még ha a gonoszságra vesznek is rá ezzel.”
…és így tovább.
 
Gondolom azzal sem árulok el nagy titkot a sorozat eddigi olvasóinak, hogy újabb szabályt ismerünk meg, amely nélkül a varázslók nem tudják biztonságosan használni tehetségüket.
 
És ennyi.
 
Véget ér Az Igazság Kardja sorozat, de cseppet sem bántam meg a rászánt időt, mivel olyan történetet kaptam, amely egyszerre hagyományos és újszerű, egyedien bánik a mágiával, szörnyekkel, közben pedig nem foglalkozik az istenekkel, ellenben jól kidolgozott világképe van, s nem utolsó sorban teret enged Goodkind filozófiai nézeteinek népszerűsítésének.
 
Mivel a befejezés kizárja az eddig megkedvelt szereplők újrafelhasználását (vagy legalábbis nagyon fura lenne), Goodkind (aki a jelek szerint megszerette az írást) ezért új könyvet írt, ami az előzetes információk szerint elég különös világban játszódik, de valamilyen módon mégis továbbviszi a Rahl nevet.