Főkép Fantáziálunk-e még atomháborúról? A második világháborút követő negyvenöt év éppen elegendő időt adott a hidegháborúban részt vevő minden félnek, hogy elképzelje, milyen lenne a gombafelhők után felnövő nemzedékek élete.

Balról Dr. Strangelove, jobbról Leibowitz figyeli a még mindig gyarapodó, de egyre kevésbé releváns fantáziáinkat a nukleáris holokausztról. Magyarország sosem volt a világégés-irodalom középpontjában, ezért magunknak kellett elképzelni, milyen árnyékot vetne a Kárpátok atomvillanáskor.
 
Mráz István és Oravecz Gergely alternatív történelmi útvonalon keresik az emberiség és a magyar kultúra posztnukleáris maradványait.
Cinikus szemüket egy névtelen heroinistára vetve barangolják be az újjáépülő felszínt, PszichoDzsánki tekintetén keresztül kitapintva, mivé lehetünk egy minden kegytől megfosztott világban.

A képregénysorozat első része három jelenetet foglal magába, amelyben a város és a benne helyét nem találó antihős ismerkedik egymással.
 
A képregény fekete-fehér, éles kontrasztú rajzstílusa illik a junkie kietlen világához, letisztultsága révén pedig első látásra érthető minden egyes képkocka, ami segíti az olvasót a történetre hangolódásban.
Illetve, ha nem is a történetre (mert az szándékosan várat még magára), de a főhősre mindenképpen.

A junkie erre a romlott világra, akárcsak az olvasó, kívülállóként tekint. Ő már rég eladta magát az ördög vegyi megfelelőjének, személyisége utolsó morzsáit pedig a vélt vagy valós szörnyekkel szembeni csatáira tartogatja.
Az a fajta egyszemélyes igazságosztó, akivel senki sem szeretne szembejönni az utcán, mégis mindenki tudja róla, hogy ugyanazokkal a démonokkal küzd, mint az atomtámadások után mindenki: az emberi lélek hiánya őrli fel őt is.
 
Ami lélek pedig megmaradt, azt a rádió sugározza szerteszét a fertővel teli éterbe. A hangok szolgálnak a túlélők egyedüli felüdüléséül ebben a minden reménytől megfosztott életben. A hozzáférhető technika hiányában leáldozott az egykori médiasztárok csillaga, helyette a zenés énekmondást a dalnokok újjáéledő kasztja viszi tovább. Mintha mindenki egy megváltóra várna.
 
Az első rész három története erős atmoszférájú kezdése egy ígéretes sorozatnak, ami sok kérdést vet fel a PszichóDzsánki világával kapcsolatban.
Nehezemre esik pontosan követni, hogy mi az, ami eltűnt, és mi az, ami megmaradt a junkie világában: az általunk ismert technika jelentős részét, úgy látszik, nem érintette mélyen az atomkatasztrófa ténye, mint ahogy az energiaellátás is szemmel láthatóan zavartalanul működik.

Mi a punkok szerepe Posztnukleáriában? Miért utálják őket ennyire látványosan? Vajon Franco Real, a harmadik történet rádióinterjúból hozzánk szóló hangja és a junkie között elég erős lesz-e a kölcsönhatás, hogy messzire vigye a disztopikus Magyarország hírét?

Ez a füzet hatalmas várakozásokkal tölt el, és rendkívül kíváncsivá tesz, hogy a történet milyen árnyalatokat tud majd hozzáadni a fekete-fehér világhoz. Én biztosan ácsingózni fogok a következő füzetre is.