Főkép Biztosan mindenki tudja, hogy az Aerosmith még létező együttes? Mert ugyan eddigi munkásságukat vitathatatlanul beleégették korosztályom tudatába, például a kilencvenes években két zseniális albummal (Get a Grip és Nine Lives), no meg a pár évvel korábbi és még fantasztikusabb Pump cíművel, de azóta legfeljebb a „Jaded” klipre emlékszik az átlag rocker.
 
Pedig a kvintett manapság is rendszeresen koncertezik (2009-ben például a ZZ Top társaságában járják körbe az USA-t), valamint 2001-ben és 2004-ben is új koronggal lepték meg a népes rajongótáborukat.
Mivel 2009-re ígérik az új, sorrendben 15. stúdiólemezüket, nem árt, ha előtte az ifjabb generációk is megismerik az együttes hihetetlen történetét.
 
Az elmúlt negyven év (1969-ben alakultak) elmesélésére nyilvánvalóan maguk az érintettek a legalkalmasabbak, ezért aztán Stephen Davis szerepe nem szorítkozik másra, mint lejegyzetelni a tagok, a menedzserek, a közeli ismerősök és családtagok visszaemlékezéseit.
 
Ezek a szövegek időnként szókimondóak, ezért kiskorú kezébe nem adnám a könyvet, bár azt hiszem, ettől különösebben nem kell tartanom, hiszen a mai tizenévesek számára nem mond semmit a nevük.
Ők nyilván nem hallották a hátborzongatóan gyönyörű „Dream On”-t, vagy a többi korai slágert.
 
Amiért viszont mégiscsak erőltetném a könyv elolvasását, az nem más, mint a kábítószerezés. Amennyi drogot felszippantanak, elszívnak, belőnek ezalatt a negyven év alatt, abból egy kisebb drogárus hónapokig vagy talán évekig megélne.
 
Az Aerosmith példája azonban megerősíti, mennyire marhaság veszélytelennek beállítani ezt a fajta függőséget, s miért veszélyesebb, mint az alkoholizálás. Hiszen ott voltak a csúcson, s bizony a kábítószerek felelősek a trónfosztásukért, a kb. évtizedes gyenge teljesítményükért.
 
S ők még mindezen tévelygések ellenére szerencsések voltak, hiszen segítséggel és nagy elszántsággal leszoktak a drogról, s ezt követően újra bebizonyították mindazoknak, akik már nem számoltak velük, hogy nem véletlenül voltak korábban a csúcson.
 
A „mámoros” évek történetén kívül persze számos, a rajongókat (hivatalosan „Blue Army” a nevük) érdeklő apróság is szóba kerül, mint például a zenei gyökereik, a lemezfelvételek körülményei, a magánéletük alakulása, a turnék.
Külön tetszett, hogy a visszaemlékezések nem mondanak ellent egymásnak (pár kivételt leszámítva), s nem csak a jó, hanem a kellemetlen ügyek is szóba kerülnek.
 
A könyv angolul 1997-ben jelent meg, így érthető okokból csak eddig tart a részletes beszámoló (egy rövid összefoglalót kapunk még zárásként, ami 2001-ig viszi tovább a banda történetét). Azért egy diszkográfia nem ártott volna a végére, mondjuk az ötoldalas bibliográfia mellé.
Ezt az apróságot leszámítva értékes és alapos műről van szó, amit nem csak a rajongók forgathatnak majd haszonnal, hanem a rock iránt érdeklődők is.