Főkép

Van egy rossz hírem: akárcsak Steven Erikson legutolsó kötete, ez a könyv is jóval terjedelmesebbre sikerült, mint az előző kettő, ami a megszokottnál nagyobb formátum miatt nem csupán tetemes súlyt jelent, hanem komoly kihívást minden fantasy rajongó számára.

Kihívást mondtam, hiszen aki olvasta az előzményeket (és ebből következően megszerette a sorozatot), az biztosan rászánja azt a pár napot (lassabban haladók számára ez hetekben lesz mérhető), mire megismeri a legújabb fejleményeket. Az meg már csak déja vu érzés lesz, hogy a Kardok viharát sem lehet büntetlenül cipelni, ennél jóval súlyosabb mind fizikailag, mind tartalmilag.

Ezen alapban azt értem, hogy a szerző által kitalált történet bonyolultságában veri Tolkien klasszikusát, A Gyűrűk Urát. A szembenálló nemesi családok képviselői bár térben szétszórva sertepertélnek a mese szőnyegén, szerepük szerint a cselekmény továbbgörgetésén ügyködnek.
Fő jellegzetességük a többnyire zsenge életkor (jóval húsz alatt), aminek következtében páran közülük csak sodródnak az eseményekkel, bár az idősebbek közül is csak kevesen mondhatják el magukról a teljes mozgásszabadságot, vagy a szabad választás lehetőségét.

Hét Királyság továbbra is a többfrontos háborút nyögi, területén öt király igyekszik hol erőszakkal, hol cselvetéssel növelni hatalmát, lazább hűségű szövetségeseik pedig a pillanatnyi politikai széljárásnak megfelelően hajladoznak.
Ha mindez nem lenne elég, a Falon túl (amit évszázadokkal ezelőtt emeltek északon, mára már elfeledett célból) olyan népvándorlás kezdődik, aminek sem a visszaverésére, sem a befogadására nem készült fel a királyság.
Itt teljesít szolgálatot Havas Jon (a Stark fattyú), akit éppen kétes származása miatt küldtek a falvédő Éjjeli Őrség közé, s ebben a kötetben talán neki jut a legizgalmasabb és legmozgalmasabb kaland, s ennek következtében számomra ő emelkedik ki a többi főszereplő közül.

George R. R. Martin a Tűz és Jég dala sorozat harmadik könyvében továbbra és jó érzékkel szövögeti történetét, ami egyszerre hajaz a Rózsák háborújának viszálykodására (bár Angliában nem pusztítottak el minden „civilt”, a harcok a fegyveresek és a nemesi családok belügyének számított, minimális rombolással), és Tolkien főművére, bár ez utóbbinál egyszerűbb, ami a világ kidolgozását illeti, és bonyolultabb, a cselekményvezetést tekintve.