Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből

Oldalszám: 431

Ára: 3490 Ft

Kedvezményes vásárlás: www.booker.hu


 

Ahányan voltunk, annyiféleképpen éltük meg a kilencvenes évek elejét, a puha diktatúra bukása utáni első, demokratikusan választott kormány regnálását.

Azt az időszakot, mely alatt kiderült, hogy az addig, az úgynevezett pártállamisággal szemben, annak megbuktatásáért egységet képező ellenzék valójában különféle, többnyire összeegyezhetetlen ideológiák mentén vett részt ugyanabban a csak látszólag közös küzdelemben.

Akkor még nem tudtuk, hogy a konzervatív–liberális párharcból végül egy harmadik erő, az új erőre kapott szocialisták kerülnek ki győztesen; hogy az ország mintegy két párt között a pad alá esik.

 

Akkoriban főként az foglalkoztatta az értelmiséget, hogy a vágyott szabadság helyett valamiféle kiábrándult, kiábrándító másodlagos nyugati demokráciát kapunk, kizárólag az akkoriban még nem nevén nevezett globalizáció (értsd: amerikanizálódás) csiricsáréságát, talmi „értékeit”.

Hogy a régi pártfunkcionáriusok helyére újak ülnek, csak a színük és ideológiájuk változik, s hogy a szakmai hozzáértés helyett az elvhűség játszik döntő szerepet a fontos pozíciók újraosztásakor.
Hogy a szélsőséges eszmék, és azok védhetetlen védelmezése belső szakadásokhoz, a „magyar” szó értelmének újradefiniálásához és részleges, a kisajátításból fakadó kiüresedéséhez vezet.

 

Szégyellni illett volna ezt a korszakot, ahogy évekkel később Orbán Ottó már az elszalasztott lehetőségek felett kesergett egy híres versében.
Akkoriban azonban még csupán az értetlenség érződött ki a közbeszédből, a félve kifejezett csalódottság hangja sejlett ki a publicisztikai írásokból. Ahogy Esterházy Péter cikkeiből is.

 

Korlenyomatok – mondhatnánk e sokszor erősen kritikai hangvételű glosszákról, melyekre egyáltalán nem ráhúzható a kritika kifejezés, hiszen még amikor színházról, könyvről, zenéről szólnak, akkor is közvetlen hangvételű, szakzsargontól mentes, baráti javaslatok azt illetően, mit lenne érdemes megnéznünk, elolvasnunk, meghallgatnunk.

 

Ám az írások zöme még csak nem is művészeti témájú, hanem a közélet bosszantó tényeivel foglalkozik. Vagyis felmerül témaként a rendszerváltás utáni helyzet is: az írók, az írás, a nyelv helyzete.

Az íróké, akik annak előtte az elhallgatás, a puha cenzúra jóvoltából különleges státust élvezhettek; az írásé, amely, a korhoz kötöttség csapdáit elkerülendő, sokszor a tiszta szövegbe menekült a moralizálás helyett; a nyelvé, mely használatából fakadóan a rendszerellenesség metaforikus kódja lett, ám az új világrendben elveszítette jelentéseit, és így ismét jelentésekkel kellett megtölteni a szavakat.

 

Esterházy publicisztikája talán épp ezért annyira tudatos, tisztán fogalmazott. Inkább szépírásnak mondható hagyományos zsurnalisztika helyett. A megszokott újságírással (például ezzel a cikkel) szemben az ékesszólás dominál benne a száraz – vagy éppen véleménynyilvánító – tényszerűség helyett.

Más szóval élvezet olvasni e többségében két-három flekkes cikkeket, melyek néhány dramolettel és pár interjúval egészülnek ki, hogy árnyalják és pontosítsák azt az összképet, melyet az akkoriban klasszikussá (pontosabban gimnáziumi tananyaggá) váló író kialakítani igyekezett a lassan a fikciónál is fiktívebbnek tetsző – és nem egyszer abszurdnak ható – valóságról.

 

Mindez persze nem meglepő Esterházy stílusának, humorának (a „penis sinister infortunatus”-on még most is nevetek, valahányszor eszembe kerül) és írói gyakorlatának ismeretében.

Ami személy szerint meghökkent engem, az a szövegeknek az idő múlásával egyre tisztuló gyönyörűsége.
Hiszen ahogy levetik magukról az aktualitás terhét (még akkor is, ha a bennük elemzett tendenciákat tekintve még ma is aktuálisak), egyre nagyobb, pusztán esztétikai gyönyörűséget jelent az elolvasásuk.

Részlet a könyvből