Főkép Molnár Gábor. A mostani húszévesek számára vélhetően ez a név semmit sem mond, pedig voltak évtizedek, amikor népszerűsége felülmúlta Széchenyi Zsigmond, Fekete István vagy Kittenberger Kálmán ismertségét.
 
Hogy mi volt a titka? Ezt Dr. Vojnits András fejti meg a kötet utószavában:
„Írásaiban igazából nem is a különben fordulatos cselekmény, a kalandok nyűgözik le az olvasót, hanem azok utánozhatatlan hangulata. Mestere volt a leírásnak, történetei ezért is páratlan hatásúak; és bármennyire mesevilágnak tűnik is mindaz, amiről a világtalan szerző írt, a brazíliai ősrengeteg valóban olyan, amilyennek ő látta, majd elképzelte.”
 
Ebben a kötetben a Lazi Könyvkiadó a Molnár Gábor életmű korábban csak különféle újságokban megjelent rövid írásait gyűjtötte össze.
Szóval nem meglepő, hogy eltérő a stílusuk, a kezdeti éveire jellemző rövid mondatok már-már fájóak az összetettebb gondolatokhoz, leírásokhoz szokott szemnek, de mindezek ellenére működik a korábban említett varázs.
 
Molnárt olvasva elsőre fel sem tűnik, hogy társaival vadászat közben szinte letarolják az őserdő állatvilágát, lelőve szinte mindent, ami mozog, és aminek bundájából, bőréből pénzt lehet csinálni.
Addig-addig beszél a vérszomjas indiánokról, hogy amikor aztán összetalálkoznak egy csapattal, habozás nélkül végeznek velük.

Az olvasó pedig csak utólag gondolja végig, hogy itt tulajdonképpen a vadászterületüket, az életben maradáshoz szükséges vadállományt védelmező őslakosok esnek áldozatául a behatolóknak.
Ebből is nyilvánvaló, hogy nyolcvan évvel ezelőtt, amikor Molnár a brazil dzsungelt bújta, még más volt a világ.
 
A szerző mentségéül szóljon, hogy nem néprajzosként, hanem vadászként járta a vidéket, írásaiban is ebből a szemszögből mesél.  S pont ez a jó, hiszen nyilvánvalóan ez az erőssége: a mese, a történetmesélés.
Meglátásom szerint a hosszabb terjedelem kedvezőbb számára, mivel ott jobban megadhatta a módját, nem kellett elkapkodnia semmit.
 
Ellenben az újságok szűkre szabott terjedelme óhatatlanul is a hangulati elemek és a részletezés rovására ment.
Rövidebb idő alatt kellett elrepíteni az olvasót a világ túlsó felére, úgy, hogy a leírt szöveg megelevenedjen a lelki szemek előtt. Nem egyszerű feladat, de Molnárnak sikerült.
 
Természetesen azt se felejtsük el, hogy a múlt század harmincas-negyvenes éveiben az itt leírtak sokkal jobban hatottak, hiszen akkor nem léteztek ismeretterjesztő tévécsatornák, a többségnek csak ködös elképzelése lehetett például Amazóniáról.
 
Mindezek ellenére nem féltem Molnár Gábor írásait, hiszen varázsuk még ma is magával ragadja az olvasót. Várom a többi könyvének újrakiadását, a vadászkalandokat és a regényeket egyaránt – mert csak ezekkel együtt lehet teljes a hazai vadászirodalom.