Főkép

Csikóéveimben – még az „átkos” alatt – néha felmerült bennem a kérdés, hogy vajon hogy van az, hogy az akkori magyar krimi-irodalomban valahogy nem nagyon találkozom magándetektívekkel.

 

Akkoriban Mág Bertalan és Berkesi András kémes/krimis könyvei kerültek leginkább a kezeim közé „krimi” témában, és nagyon nem voltam tisztában a „nagy magyar szocialista kultúra” mikéntjével és hogyanjával, amely nem tolerált semmiféle, az ideológiával össze nem egyeztethető dolgot.

Így maradtak a külhoni klasszikus szerzők művei és szereplői (Hercule Poirot, Miss Marple és társaik), valamint a háború előtti és környéki fekete-fehér Humphrey Bogart filmek. Őket azért mégsem lehetett ugye a szőnyeg alá seperni.

Raymond Chandler és munkássága azonban nem került a kezeim közé akkoriban – annak ellenére, hogy jóanyám a „krimifalók” közé tartozott és tartozik mind a mai napig –, mivel odahaza nem volt a regényeiből.

Aztán úgy két évtizede minden megváltozott, és én csak most jutottam el odáig, hogy megismerkedjek a szerzővel és leghíresebb szereplőjével, Philip Marlowe magánnyomozóval.

Marlowe figurája a tipikus hidegvérű „macsó” szimat. Mindig megőrzi hidegvérét – noha azért persze néha közli a delikvenssel, hogy nem teljesen érzéketlen tuskó –, sosem cselekszik indulatból, jók a megérzései, toronymagas kétajtós szekrény és persze a legszorongatottabb helyzetben is nyomja a poénokat és cinikus beszólásokat.

Raymond Chandler művében szakít azzal a metódussal, hogy a főszereplője olyan részleteket találjon egy bűnügyben, amelyek elkerülték a hivatalos nyomozószervek figyelmét és ezt felhasználva kapja el a tettest/tetteseket.

Meggyőződése – ennek a Örök álomban hangot is ad –, hogy az arra hivatottak minden részletre figyelnek és nem sok babérra számíthat az, aki a kimaradt részletekre utazna.
 
Ezáltal számomra sokkalta életszerűbb a történetnek ez a vonulata, ellenben Philip Marlowe kissé hihetetlennek tűnő figurájával.
Igaz, lehet, hogy ez csak nekem fura így, hiszen azóta is számos könyv és film épít erre az alapra és Amerika – na, meg persze mi is – rendre fel is zabáljuk őket, szőröstül-bőröstül.

A történet maga határozottan lendületes és izgalmas. Ahogy haladunk előre, úgy komplikálódik kicsit, de Marlowe rendre bontja a csomókat és jön rá a dolgokra. Aztán egyszercsak elérünk a könyv feléig és hipp-hopp, meg van oldva az ügy.
Megvannak a tettesek, mennek is a dutyiba – illetve fadobozba –, annak rendje és módja szerint.

Valami azonban nem stimmel és ezt – a figurák erőteljes játéka mellett – nagyon halványan sejteti is velünk Raymond Chandler, csak nem biztos, hogy észre is vesszük.
Ezután ismét felpörögnek az események és kezd az olvasó előtt kirajzolódni egy sokkalta sokrétűbb és bonyolultabb ügy, semmint azt eddig gondolhattuk.

Nekem speciel ez a könyv középpontjában helyet kapott csúcspont ugyan tetszett és talán ez is érzékelteti valamilyen szinten Raymond Chandler írói zsenijét, azonban gondot is okozott rendesen.

Úgy vélem, nagyon leült a történet és borzasztó lassan indultak be és pörögtek fel újra a kerekek. De miután „helyreállt a rend”, ismét ugyanannyi izgalomban lehet része az embernek, mint a „töréspont” előtt.

Mindettől függetlenül csak azt tudom mondani, hogy aki egy kicsit is vonzódik a krimikhez és úgy gondolja, a legjobbakat akarja olvasni, Raymond Chandler nem maradhat ki a sorból.

Mi sem bizonyítja jobban ennek a művének nagyságát, minthogy 1946-ban Lauren Bacall és Humphrey Bogart, 1978-ban Robert Mitchum, Sarah Miles, Richard Boone, Candy Clark és James Stewart főszereplésével filmet forgattak belőle.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:
A hosszú álom (DVD)