FőképA magyar képregényszakma legnagyobb elismerését jelentő Alfabéta-díjat Kép-regény kategóriában idén a teljes mértékben amatőr, szerzői kiadású Stroboscopa nyerte.
Versenytársai többek között olyan művek voltak, mint A fiú, akit Zsuzsinak hívtak Felvidéki Miklóstól, vagy a Magvető Könyviadó gondozásában megjelent és Franciaországba is kijutott Spirál a Nikolényi Gergely–Futaki Attila duótól.
 
Mindhárom alkotásnak más és más elképzelése van a jó képregényről: a Zsuzsi a lendületes rajzokat és a „stílust” preferálja, a Spirál a képzőművészeti tudásra és a lenyűgöző képi világra esküszik (némileg a sztori ellenében), míg a Stroboscopa jól megkomponált történetével „csak kifejező erőt vár a rajzoktól, nem pedig virtuozitást”, ahogy Kemenes Iván fogalmaz.

Az összehasonlítás nem felesleges. Hiába van ugyanis rengeteg tehetséges (és lelkes) grafikusunk, ha jó írók hiányában többnyire csupa szedett-vedett sztorit kénytelenek illusztrálni.
Na, ennek a jelenségnek a gyönyörű ellenpéldája ez a vékonyka füzet: végre egy ügyesen végigvezetett, kerek történettel szolgáló képregényről beszélhetünk.
 
1924-ben járunk, Budapesten. Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben különös beteget ápolnak: azon felül, hogy az orvostudomány által eddig beazonosítatlan tüneteket produkál, ő az elsőszámú gyanúsítottja egy brutális, és meglehetősen bizarr gyilkosságnak.
Az ügy kivizsgálását Stromfeld nyomozó végzi, akinek dolgát nem könnyíti meg, hogy a páciens az összefüggéstelen motyogáson túl képtelen az értelmes kommunikációra.

A krimi-vonal mellett párhuzamosan fut egy másik: a cellájában sínylődő Bajkó Zsigmond emlékei egy tragikus szerelem képét tárják elénk, melyben legalább annyi a misztikum, mint a szenvedélyes megszállottság.

Érezhető a munkán az Alan Moore-ért való lelkesedés, ha nem is annyira az összetett mondanivaló terén, mint inkább a cselekményvezetési elvben: nagyszerű látni, ahogy a két szál végül összeér – ám még ennél is szebb, ahogy folyamatosan váltogatva egymást, lendületben tartják és egyre csak gördítik előre a sztorit.

Ennek érdekében Kemenes és Varga (utóbbi egyébként a Sin City sorozat első három részének fordításában végzett igen kiváló munkát) gyakran használja például a jellegzetes asszociációs technikát, mely az utolsó és a kezdő képkocka gondolati tartalmára építve köt össze egymáshoz amúgy nem kapcsolódó jeleneteket.

És itt most természetesen nem az egyes általános megoldások felértékeléséről van szó – csupán érdemes ráirányítani a figyelmet a Stroboscopa azon vonásaira, melyek valamilyen szempontból izgalmassá és értékessé teszik.

Ide tartozik az is, hogy a készítők nem akarnak mindent az olvasó szájába rágni vagy felesleges mozzanatokkal telesűríteni meséjüket – 24 oldalban éppen csak annyit mondanak el, amennyit lehetséges, és amennyit egy ilyen mélységű történet megkövetel.

Ezt a célt jól szolgálják az ügyesen megírt párbeszédek és belső monológok, de a fekete-fehér rajzok is hozzájárulnak a képregény visszafogottságához, na meg erős hangulatához.

Bár utóbbiak esetében az ítélet nem ilyen egyértelmű, mert talán azért lenne még mit csiszolni a technikán, az tagadhatatlan, hogy a képek erős atmoszférával rendelkeznek – nem-profizmusukból fakadóan sajátos életteliséget sugároznak (és Lakatos István képregényei mellett akár egy újabb miniatűr tim burtoni világot is idézhetnek).

Az alapötlet (a századfordulós Budapesten zajló cselekmény) mellesleg új megközelítése a hazai comicsokban előszeretettel feldolgozott magyarság-témának: hunokkal, ősmagyarokkal, Szent Koronával meg egyéb hungarikumokkal itt nem foglalkoznak – és az egésznek mégis olyan jó kis magyaros íze van, köszönhetően a megidézett kor miliőjének, a (helyenként) finoman régies nyelvezetnek és az itt-ott elejtett irodalmi utalásoknak.

A Stroboscopa persze nem tökéletes, mert olyan nincsen. Ízig-vérig amatőr képregény – ezzel együtt hazai viszonylatban a tavalyi év egyik legjobbja. Még több hasonló kaliberű alkotásra lenne szükség, hogy elmondhassuk: tényleg van magyar képregénykultúra, és érdemes vele foglalkozni.