Főkép „Veszélyes könyv, világszerte botrány kísérte!” – figyelmeztet a borító bestseller-szagú, csupa nagybetűs felirata.

Nem kell nagyon sokat töprengeni, mi lehet az említett botrányok oka: ha muszlim lennék, én se repesnék, hogy a szent prófétámat kéjencnek és hazugnak állítják be, valamint annak asszonyait üresfejű, pörlekedő hárpiáknak. Akár azok voltak, akár nem, hívőként nyilván elutasítanám ezt az álláspontot, és mélyen megsértve érezném magam. Persze az írónő a szólásszabadság jegyében veri a mellét, hogy márpedig ez egy igazi, tabukat ledöntő, átütő regény, azt gondolom, a vallásszabadság eszméjét figyelmen kívül hagyja, és kevéssé foglalkozik azzal, kit sért meg és hogyan.

Persze, ha gyorsan, nagy példányszámban akarunk eladni egy könyvet, mi sem egyszerűbb, mint hogy teszünk bele egy kis szexet, egy kis akciót, egy kevés vallást és voila! - kész is a bestseller és a milliós bevétel. De ha Jones legalább önmagával egyetértésben lenne! Interjúiban és honlapján is a próféta csodálatosságát, kedvenc felesége, Aisha iránt érzett halhatatlan szerelmét hangsúlyozza, és hogy ő csak ezt akarta megismertetni a nyugati világgal - ám a könyvből egyáltalán nem ez sugárzik.

Igen jellemző a könyv egészére az a rész, amikor Mohamed, hogy feleségül vehesse ötödik kiszemeltjét, holott híveinek csak négy feleséget engedélyezett, váratlanul földre veti magát a mecsetben egy isteni kinyilatkoztatás során, és mikor felkel, kijelenti: Allah maga parancsolta meg, hogy vegye el a gyönyörű asszonyt – és nyilván ezáltal elégítse ki saját vágyait. Persze, ez a variáció valósághűbb, mint hogy valóban felsőbb akaratot közvetítene Mohamed, ám nem biztos, hogy mindent le kell írni és világgá kürtölni.

Természetesen nem értek egyet a könyv megjelenését követő erőszakos reakciókkal, de túlzásnak érzem, hogy ezt már megint a „csúnya terroristáknak” tudjuk be, és hogy a szegény amerikai nép igenis lépjen fel az őt elnyomó (!), rettegésben tartó kisebbséggel szemben – ahogy ezt Jones hangoztatja.

„Ez egy szomorú és veszélyes eset. Úgy tűnik, a félelem kultúrájában élünk, amely szerintem a nyugati világ jövőbeni szólásszabadságát veszélyezteti” – nyilatkozta egy angol lapnak az írónő. „Arra buzdítanám a brit olvasóközönséget, hogy álljon ki a szólásszabadságért, és ne hagyja, hogy megfélemlítsék. Nem engedhetjük meg, hogy egy elenyésző kisebbség szabja meg a többségnek, hogy mit olvashat, mit írhat, mit gondolhat és mondhat.”

Szegény nyugati kultúra! Az arabok szólásszabadsága, az smafu.
 
A regény egyébként egy szabályosan megírt romantikus, kalandos, történelmi ponyvaregény. Minden megvan benne, ami ehhez a műfajhoz kell. Egy kissé ugyan illúzióromboló, hogy a hősnő, Aisha gondolkodásmódja bármelyik átlagos nyugati nőével megegyezik, és nem tükröződik benne igazán az iszlám és arab világ szellemisége. Ugyan állítása szerint jólelkűnek és eszesnek akarja beállítani őt Jones, inkább egy butácska, féltékeny gyerek alakja rajzolódik ki a regényben, aki állandóan valami meggondolatlanságot tesz, és nem rendelkezik önfegyelemmel. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem sikerült volna az eredeti tervet összhangba hozni a leírtakkal, vagy továbbmegyek, az írónő egyáltalán nem is érzi/érti, mit is írt le tulajdonképpen.

Mindezek mellett azért kapunk valamiféle képet az iszlám kialakulásáról és elterjedéséről, Mohamed életéről és a korabeli arab világról – a kérdés csupán az, hogy nem praktikusabb-e ezeket az ismereteket inkább olyan könyvekből megszerezni, mint mondjuk „Az öt világvallás”, ami lényegesen kevésbé emlékeztet egy szappanoperára.