Főkép Olyan is régen fordult elő velem, hogy egy trilógia második részét többre tartsam, mint az elsőt. Márpedig ezúttal pontosan ez a helyzet. Úgy tűnik, kellett egy év pihentetés a történetnek – no meg talán a Sziklaváros című film is közrejátszott a nyitottabb befogadáshoz.
 
Természetesen az alapötletet még mindig a merő képzelgés kategóriába teszem, elvégre ismereteim szerint az ember biológiailag képtelen szaporodni hosszútávú föld alatti tartózkodás után.
Ettől kezdve a generációk egymásutániságára építő mesék nálam hamar a kitalációk csoportjában végzik (jelen esetben az alternatív valóság/világ gyűjtőben).

Arra azért kíváncsi lennék, hogy napfény nélkül miként fejlődött és alakult ki az a buja földalatti növényzet, amivel ebben a részben találkoznak a regény hősei. Tudom, sosem kapok választ.
 
Az elsővel összehasonlítva a második kötet cselekménye sokkal összetettebb, ráadásul mivel mindez két fő és három mellékszálon zajlik - ezeket felváltva követjük -, még mozgalmasabbnak tűnik a trilógia nyitódarabjánál (Az alagutak rejtélye).

Ami eddig kalandosra fordult tudományos diákköri kirándulásnak látszott, az immáron véresen komoly élethalálharccá változik.
A három kiskorú (Will, Cal és Chester) a pinceszintről még mélyebbre menekül, ahol nem csupán meghökkentően népes lakosságot (emberek, styxek és koprolitok) találnak, hanem zavarbaejtően gazdag élővilágot és könyörtelen üldözőket is.

Környezetük gyökeres megváltozása azonban nem jár együtt hőseink jellemének fejlődésével, megmaradnak tizenéves kissrácoknak, akik konkrét cél nélkül botorkálnak az örök sötétségben, jobb esetben is csak néznek ki a fejükből, éa követik alkalmi társaikat.
Mindezt csak súlyosbítja egymás közötti torzsalkodásuk, önfejűségük – olvastam már szerethetőbb főszereplőkről is, főként Will tetteiért osztogattam volna pofonokat.
 
A szerzők ráadásul továbbra is úgy érzik, korai lenne minden fontos információt megosztani az olvasóval, csak csepegtetik a háttérinfókat, így bár a második rész befejezése az első kötethez képest egészen jól sikerült, azért ismét olyan érzésem volt, mint a húszas évek mozis sorozatainál (Tarzan, Flash Gordon, stb.), vagyis muszáj lesz kézbe vennem a következő részt is, amiből reményeim szerint végre kiderül a föld mélyének titka.
 
A teljesség kedvéért megemlítek három korábbi szerzőt, akik a föld alatt is maradandót alkottak.
Az első természetesen Jules Verne, aztán Ludvik Soucek (bár trilógiájában sajnálatosan kevés szó esik a barlangokról), s végül de nem utolsó sorban R. A. Salvatore, aki egy komplett fantasy világgal (Mélysötét) ajándékozott meg bennünket.
 
Részlet a regényből