Főkép A kötet több szempontból is érdekes dokumentuma a honi viszonyoknak. Értem ez alatt elsősorban a lemezkiadás utolsó ötven évének jól nyomon követhető átalakulását.

Kezdetben ugye egyetlen állami cég intézte a bakelit korongok megjelentetését, s nem utolsó sorban felügyelte a hivatalos kultúrpolitika érvényesülését.

Ennek folyományaként csak a hivatalos irányvonalnak megfelelő zenék kaptak bemutatkozási lehetőséget, az ettől eltérő muzsikák része az elhallgatás, vagy a minimalista, semmire se elegendő támogatás volt.

Az a kevés album, ami végül napvilágot látott, mondhatni eseményszámba ment, függetlenül a képviselt színvonaltól.
 
Aztán ugye ezen a téren is bekövetkezett a rendszerváltás, aminek eredményeként szinte mindenkinek lehetett lemeze, ennek ellenére (vagy éppen ezért) az eladott példányszámok rohamosan csökkentek.

Az átkos rendszerben még százezer lemez után járt aranylemez, ma már hétezerötszáz után megkapja a hazai előadó, külföldi esetében még ennél is kevesebbet kell teljesíteni, míg a jazz vagy klasszikus zene esetében a szinte jelképes ezerötszázas darabszámról beszélünk.
 
Számomra biztosnak látszik, hogy ebben az illegális letöltésekkel terhelt világban előbb-utóbb valamit lépni kell, a jelenlegi helyzet tartósan nem maradhat fenn.
 
A másik jellemző dolog, a kötetbe beválogatott zenék megítélése. A korai időszak (hatvanas, hetvenes évek) „osztályozása” mára nagyjából letisztult, ha úgy tetszik kanonizálódott.
Ma már nem képezi vita tárgyát az Illés vagy az Omega ténykedésének minőségi volta, sőt, az első hazai koncertlemez (Metró) nagyszerűségében is egyetértenek az ítészek.

Mindezek pikantériáját az adja – legalábbis a szememben –, hogy az emlegetett felvételek mára nagyjából elérhetetlenek, vagyis ha egy huszonéves most szeretne megismerkedni szülei kedvenceivel, akkor erre esélye sincs.
Így meg nehéz, megalapozott véleményt formálni a korai beat együttesekről.
 
Az utolsó tíz-húsz év kínálatának értékelése úgy érzem a mai napig megosztja a közvéleményt, s ez bizonyos fokig érezhető a kötetben szereplő ajánlókban is.

Értelemszerűen nincsenek negatív írások, a beválogatott lemezek valamilyen szempontból valóban az adott műfaj csúcsát képviselik.
Csak éppen az átlagember számára bizonyos irányzatok jobbára ismeretlenek, és ennek következményeként az ide tartozó előadók neve sem mond semmit.

S most nem csak a 2008-as év termésére gondolok (Gonzo vagy Amber Smith), hanem a közelmúltra (a teljesség igénye nélkül: 30Y, The Moog, Ludditák, Eszter, Erik Sumo, Blue Light).
 
Ettől persze könnyen olyan érzése támad az olvasónak, hogy nem is ebben az országban él, illetve lemaradt valamiről.
Pedig nem, csupán a mindennapi „sztárok hőstettei” mellett nem kapnak helyet ezek az ígéretes „rétegzenét” művelő előadók. Ennek miértje azonban túlmutat az ajánlóm keretein.
 
Én személy szerint hézagpótló kiadványnak tartom ezt a válogatást, hiszen bemutatja, mennyire változatos volt/van korunk hazai popzenei élete.

Ha kedvenceink nosztalgikus felidézésén, s persze a nyilvánvaló lexikális adathalmazon túl ne adj isten egy-két ígéretes albumot is kiszemelünk magunknak, melyek később beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, azt mondom, már megérte kiadni ezt az egyébként impozáns, korrekt képanyaggal kiegészített kiadványt.
 
A kötet szerzői:
Bihari Balázs
Bokor Péter
Déri Zsolt
Dömötör Endre
Fábián Titusz
Flór Gábor
Inkei Bence
Jávorszaky Béla Szilárd
Kis Borsó Edit
Németh Róbert
Nótári Péter
Lakatos Sándor
Stoff Csaba
Szálinger Balázs
Szőnyei Tamás