FőképEz az év rendkívül erős a hazai képregény-kiadás szempontjából, hiszen végre megjelent magyarul aFabulák első kötete, kijött az egyik legművészibb-legbetegebb Batman könyv, az Arkham Elmegyógyintézet, s most a Watchmen is elindult. Nem tudom, az eladások mit mutatnak, de az biztos, hogy a honi képregény színtér korábban nem volt elég érett ezen alkotásokra.

Ehhez persze az is kellett, hogy igazán jó filmes képregény-adaptációk szülessenek, de ennél is több: hogy Christopher Nolan megrendezze a Batman: Kezdődik és Batman: A Sötét Lovag című mozifilmeket.
Ezek ugyanis ugyanazt a minőségi ugrást, tartalmi fejlődést hozták meg a comics mozi terén, mint amiket részint a fentiek a maguk idejében a képregény műfajában.

Alan Moore Watchmene, egyidőben a Sin City kapcsán is ismert Frank Miller Batman: The Dark Knight Returns-ével, azaz 1986-87-ben, forradalmat vitt végbe a szuperhősös képregények terén.
Mindkét zseniális alkotó, teljesen egyszerre, arra világított rá, hogy ezek az álarcba, jelmezbe bújt igazságosztók is emberek. Akik szintén megöregszenek egyszer, akiknek, mindannyiunkhoz hasonlóan megvannak a maguk indítékai, hibái, ballépései.

Miller és Moore pedig feltették a megfelelő kérdéseket: ha mindez megtörténik, ha mindez igaz lehet, akkor az mit is jelent, hova vezet? Meglehet, a korszak megérett erre a megközelítésre, de mindkét szerző teljességében hozta mindezt kultikusból alapművé vált remekműveiben.

De míg Miller minden idők egyik legismertebb és legrégebb óta hódító szuperhősét helyezte teljesen új, megdöbbentő megvilágításba, addig Moore (aki különben maga is írt emlékezetes Batman sztorit: a Gyilkos tréfát) egy teljesen új történetbe kezdett, általa kreált karakterekkel.

Egy alternatív, a nukleáris háborútól talán percekre álló 1985-öt talált ki, mely sokban eltért a valós világunktól.
Ebben a másik Amerikában 1938-ban (Superman első megjelenésének évében!) felbukkan egy valódi maszkos igazságosztó, akit a média a Csuklyás Bíróként kezd emlegetni, és pont azt teszi, amit minden képregényes őse: kíméletlenül lesújt a gonoszokra, védi a törvényt, a jót, az ártatlanokat, illetve a hazáját.

Példája nyomán több más ember is elhivatottságot érez magában, hogy jelmezbe bújva megvívjon a rosszfiúkkal, s így nem sokára már egy egész csapatnyi, valójában szupererő nélküli, ám igen képzett és erős szuperhős kezd el tevékenykedni.

Ám a képregény jelenében a Percrekészek (mert így nevezik el e védelmezőket) dicsősége már a múlté, sőt második generációjuk is már alig-alig működik.
Bár a történelmet megváltoztatták, apránként a közvélemény ellenük fordult, a belső széthúzás, az idő, mely felettük sem múlik nyomtalanul, és persze egyik-másikuk elbukása a csapat szétszéledéséhez vezet, sőt, törvény is születik, mely szerint a szuperhősködés tiltott, kivéve, ha az illető a kormánynak dolgozik. Ezt ki így, ki úgy fogadja.

Van, aki örökre szögre akasztja a köpenyét, más titokban ténykedik tovább. De mindezeknél is nagyobb változást jelent, amikor 1966-ban létrejön egy valóban szupererőkkel bíró ember, Dr. Manhattan.
Ő, híven egy szintén jól ismert szuperhősös kliséhez, egy félresikerült kísérlet következtében változik át, ám olyannyira idegen, embertelen és felfoghatatlan erejű lénnyé, hogy léte nem csupán az USA ellenlábasának, a Szovjetuniónak világuralmi céljait fenyegeti, de lényegében az egész Földet.

És mindenképpen megváltoztat mindent, és sokkal többet annál, hogy megnyeri Amerikának a vietnámi háborút - ha jól belegondolok, Moore előtt nem is tudom, bárki elgondolkozott-e azon úgy istenigazából, hogy valójában hogy reagálna a világ és az egyes ember, ha színre lépne egy vagy több szuperhős...

Az eredetileg 12 részben, magyarul 3 kötetbe rendezve megjelenő sorozat ezen első 4 fejezete jószerével csak lefekteti a fent összefoglalt alapokat - bár egyébként sem egy akció-képregény ez.
A sztori azzal indul, hogy meggyilkolják a Komédiást, az összes szuperhős közül az egyik legtöbb pszichés defekttel rendelkező, kiégett, erőszakos arcot, ám az utolsó oldalig nem jutunk közelebb a megoldáshoz, hogy vajon ki ölte meg.

Viszont megismerjük az összes szereplőt, a viszonyokat, úgy bennük, mint közöttük és körülöttük, illetve a múlt egy részét, és a könyv végére érve az ember úgy érzi, mintha átment volna rajta egy úthenger.

Túl a nyomasztó hangulaton, a szuperhősöket rágó mindenféle lelki probléma és belső tépelődés távolságtartó, precíz megjelenítésén, az eljövendő eseményeknek csupán baljós árnyát előrevetítő cselekményen, a Watchmen legnagyobb erénye a felvetett társadalmi és erkölcsi kérdésekben, és azok kifejtésében áll.

Úgy érzem, ha egy mai magyar olvasó jobban meg is értheti, mint bármikor korábban, igazából amerikainak kell lenni ahhoz, hogy mindezt teljességében értelmezni tudja az ember. Legalábbis a társadalmi-történelmi-politikai síkokat.

Gondoljunk bele: a XX. század legbefolyásosabb „emberei" közé tartoznak az USA-ban a képregényhősök, hiszen az ottani kultúrára olyan mértékben és mélységben hatottak, ami számunkra elképzelhetetlen.
Alan Moore tehát egy gigászi ország modernkori mítoszait tépte cafatokra, fordította ki, keverte össze és építette félelmetes, megrázó formában újjá. Még csak hasonlatot sem tudok kitalálni erre, mert mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a történelem és a hősök relatív, össze-vissza magyarázott és változtatott fogalmak...

Moore a szuperhősökön keresztül kíméletlen látleletet rajzolt az Amerikai Egyesült Államokról, és nem csak a hidegháború eme utolsó éveiről, mert látnoki módon a jövőből is megsejtett ezt-azt.
Méghozzá a képregény azon szintjén, ami az erkölcsi, morális kérdéseké. És a kinézetében is lánglelkű prófétát idéző író elborzasztó, sötét következtetésekre jut a világ sorsával kapcsolatban, amiket sajnos a valóság sem igen igyekszik megcáfolni.

A rajzoló Dave Gibbons is érdemel pár jó szót. A szereplőkből adódóan nem teljesen olyanok az ő szuperhősei, mint amilyeneknek azokat korábbi ábrázolásaikban megszokhattuk, képi világa realistább, és persze lepusztult, csúf világot fest.

Gibbons munkájának különlegessége nem is annyira az ábrázolásban, inkább a nézőpontokban rejlik.
Ma persze már nem hatnak újszerűnek a mozifilmeket idézően, mintegy kamerán át, szokatlan szögekből nézve megkomponált képsorok, ám a maga idejében nagyon is újító volt mindez.

És a Watchmen képei mindmáig megőrizték szuggesztív erejüket. S ami ennél is fontosabb: minden képkocka tele van apró részletekkel, szimbólumokkal, amik a szöveghez, a történethez adnak apróbb-nagyobb pluszokat.
Emellett szintén e páros újítása volt, hogy írásos (pl. könyvből idézett) visszaemlékezéseket, jelentéseket, egyéb „valós” dokumentumokat szerkesztettek a képoldalakba vagy azok közé. És a képregény a képregényben húzás is olyasmi, amit valami szédületes módon alkalmaztak.

A könyv végi jegyzetekért meg külön köszönet a kiadónak és a fordítónak: így kell ezt! Ráirányítják a figyelmet sok fontos részletre, ám nem vesznek el a saját felfedezés élményéből.

Hosszan-hosszan lehetne még elemezni a Watchmen-t, olyan sok különféle jelentést hordoz, annyi mindent foglaltak bele hanyatló nyugati civilizációnkról, illetve a benne élő ember helyzetéről, lelkivilágáról (igen, az egyszeri, hétköznapi emberéről is).
Nem ez az egyetlen képregény, ami messze túlmutat azon a téves, torz képen, ami a legtöbb emberben él e műfajról, ám Moore mindenképp a legnagyobb úttörők egyike, és a Watchmen valószínűleg minden idők egyik legmélyebb tartalmú és értelmű képregénye.

Itt kell megjegyeznem, amit mindenhol leírnak, hogy ez az egyetlen képregény, amely szerepel a Time magazin „A 100 legjobb angol nyelvű irodalmi mű 1923-tól napjainkig” listáján, az utóbbi mintegy száz év legnagyobb angol és amerikai íróinak társaságában.

Persze mindezek fényében borítékolható, hogy a 2009-re várható film nem lesz képes mindezt bemutatni, közvetíteni, mindazonáltal épp a fent említett két Batman film miatt egyértelmű, hogy korábban nem is születhetett volna moziverzió.
Szóval biztos jó lesz, de az igazi mérföldkő a képregény. Amit egyébként a fenti (és további sok-sok) háttérinformáció nélkül is lehet élvezni, de minél jobban utánaolvas, illetve mélyére ás az ember, annál többet ad.