FőképÚgy tűnik, elfogytak a felfedezők, hegymászók és más efféle szerzetek, akik olyan utakra vinnének bennünket, amikre jó eséllyel sosem vállalkoznánk önszántunkból.
Egyrészt mert veszélyes, másrészt, mert messze van, és csak új juthatunk el oda, ha megszokott „hétköznapi” életünket felforgatjuk a szükséges szabadidő előteremtése végett.

Szóval elfogytak a „Veszélyes övezet” sorozat meglátásom szerint elsődleges szerzői, így napjainkra kénytelen-kelletlen be kell érjük az újságírókkal és tévériporterekkel. Munkájukból kifolyólag ők folyamatosan járják a világot, és ott is felbukkannak, ahová más normális ember nem menne.

Ilyen hely például az utóbbi húsz vagy még több évben Afganisztán, ahol állandósulni látszik a háborúskodás.
Az okokról és a hogyanokról ezúttal Christina Lamb újságíró számol be nekünk, aki tudósítóként első ízben még a szovjet megszállás idején járt az országban, s azóta is rendszeresen visszatér ide.

Így aztán nem csupán a politikai helyzettel van tisztában, hanem a helyi szokásokkal, ismeri a törzsi hagyományok és a világpolitika velejáróit, ismerősei és barátai révén lehetősége van/volt olyan beszélgetésekre, amelyekre rajta kívül csak kevesen vállalkoztak.

Közvetlen közelből látta az ország pusztulását, miként válnak romhalmazzá a hajdan gyönyörű városok, s miként megy tönkre a gazdaság, mit jelentenek a menekülttáborok és a rengeteg halott.
Bár nem mondja ki, de beszélgetőpartnerei gyakran megfogalmazzák, hogy kik a felelősek az egész pusztításért.

S persze az is szóba kerül, milyen szerepet játszott az USA (és szövetségesei) mindebben. Minek köszönhető, hogy ennyire felfutott a máktermesztés, és ennek következményeként az ópiumcsempészet?
Ami annak idején jó ötletnek tűnt a titkosszolgálatok részéről, az mára megoldhatatlan nemzetközi problémává nőtte ki magát.

De ugyanígy beszámol a tálib uralomról, kik voltak, honnan jöttek, miből volt pénzük, egyáltalán hogyan kerülhettek hatalomra. A töredékesen felsorolt tiltólista, melyen egyaránt szerepel a sakk és a sárkányeregetés, mutatja mennyire fura rendszert vezettek be Omar mullah hívei.

Lamb szerencsére nem erre helyezi a hangsúlyt, hanem személyes élményei, és az idők során megismert emberi tragédiák (a kötetben elmeséltek között nem igazán van olyan történet, melynek boldog lenne a vége, illetve nem terhelnék halottak és sebesültek).

Teszi mindezt női empátiával átitatott stílusban, mindenre kíváncsian, életét is kockáztatva, hogy ott legyen, ahol az események történnek, nem pedig a távolból, sokadkézből származó beszámolók alapján alkotva saját véleményt.

A jövő még mindig nyitott az évezredek óta külső hódítókkal harcoló afgánok számára, de az biztos, tennivalójuk van bőven, hogy az elhúzódó háborúban felnövő ifjúsággal megismertessék és megszerettessék a békét.

Jellemző, hogy az iskolai számolófüzetben fegyverekkel és töltényekkel illusztrálják az alapvető matematikai műveleteket (úgymint egy meg egy és hasonlók). Ahol mindenkinek van fegyvere, ahol a generációk óta öröklődő viszálykodásokat csak vérrel lehet lezárni, s amiket aztán persze valaki mindig megbosszul…