Főkép

A narancsműves testamentuma. Igencsak gyanús cím. A végrendelet halált sejtet, narancsművesek pedig nincsenek. Vagyis… Ha létezik gépnarancs - márpedig Burgess híres-hírhedt regényének elnevezése erre utal -, akkor létezhet narancsműves is. De a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb. Ahhoz kétség sem férhet, hogy az Enderby-tetralógia harmadik kötete minden más Burgess-regénynél több életrajzi elemet rejt magában (művet nem mondhatok, mivel minden beavatott rögtön a két vaskos önéletrajzi kötettel hozakodna elő). A Burgess-Enderby párhuzam tengelyében pedig egy megfilmesített, botrányos, a vádak szerint erőszakra uszító alkotás, emitt maga a Gépnarancs, amott A Deutschland hajótörése áll.

Némileg lazít a megfeleléseken, hogy míg Burgess épp a szóban forgó regény sikere miatt kapott vendégprofesszori meghívást a City College New Yorktól és ugyanezen regénnyel okozott közfelháborodást, addig Enderby a sorozatnyitó kötetben megírt Édes szörnynek köszönheti az ideiglenes katedrát, a filmre hivatkozva apácákat erőszakoló kamaszok viszont a Deutschland példáján „felbuzdulva” térnek a bűn útjára. A mögöttes probléma mégis ugyanaz. Burgesst hosszú ideig foglalkoztatta a szabad akarat metafizikája, ami - ahogy azt az 1985 című antiutópiájának előszavában részletesen kifejti - két szélsőséges álláspont: az eredendő bűn ágostoni filozófiájának és a bűn és a jó közötti szabad választást hirdető, az eleve elrendelést tagadó pelagiánus eretnekség tételeinek ütköztetésével ábrázolható.

A három említett Burgess-regény közül kétségkívül A narancsműves testamentuma a téma legkönnyedebb feldolgozása, és maga Enderby is mintha kétségek között őrlődne, amikor meggyőződését gyakorlatias eszközökkel teszik próbára. Ám többnyire már-már buddhista bölcsességgel - avagy a via negativa önfeladó sorselfogadását magáénak vallva - úgy határoz, hogy pontosan amellett döntött, ami történik vele. Márpedig a szabadság angolosan konzervatív védelmezője embert próbáló helyzetekbe kerül az egymással törődést már akkoriban is a politikai korrektség látszatjóságával helyettesítő amerikai társadalom emblematikus alakjaival.

Az ötöséért kreatív írás-professzorának (vagyis Enderbynek) felajánlkozó egyetemista lány kudarcba fúló próbálkozása éppoly keserűen kacagtató, mint a beszélgetős tévéműsor adásba végül sosem kerülő vitajelenete, vagy a metrón huligánokkal hadakozó Enderby cseppet sem don-quijotei hősiessége. Szép az, amit szépnek látunk - mondják, és kis módosítással ez a művészetekre is igaz. Jó az, amit tetszik nekünk. De Burgessnek igazat adva, nem szabad túlzottan sokat beleolvasni egyetlen műbe sem. Minden vers, minden regény az alkotó játéka az ideákkal és mindenekelőtt a szavakkal. Ám bármit gondolunk és bármit is teszünk, játék marad. Nem több, nem kevesebb. Mi pedig tetszésünk szerint vélhetjük tanulságosnak vagy szórakoztatónak, csak azt ne higgyük, hogy az életnek mindenképp utánoznia kell a művészetet. Burgess regénye, úgy érzem, segít megérteni, elfogadni ezt.