FőképRöviden és tömören: ez életem első sietős regénye. Meg is lepett alaposan, mondhatni úgy jártam mint az egyszeri házimacska, aki napi felfedezőútja során egy kedves kétlábúval találkozik, s ennek hatására azonmód elterül, oszt hagyja magát kényeztetni, s közben dorombol jódolgában.

Merthogy Paasonen rohan, de úgy, ahogyan csak egy nő képes, kapkodós mondatai végtelen folyamként hömpölyögnek elő valahonnan valahová, teljesen beborítanak, áramlatai hol előre, hol pedig hátrafelé sodornak, apró örvényei önmagukba fordulnak vissza, ahonnan csak erőszakos csapkodással szabadulhatok; mondathullámai tetején utazva figyelem azt a világot, mely ismerősen idegen számomra.

Cselekményileg értelmezhetetlen könyv, mivel egyszerre szól a szülők első találkozásáról, közös életük kifakulásáról és nagyobbik lányuk énkereséséről. Mindez nem követi az események időrendjét, sőt mit több, bizonyos mozzanatok számtalanszor visszatérnek, illetve mi térünk vissza hozzájuk, amitől az egész egyszerre zavaros és megnyugtató.

Mintha édesanyám óvó ölelését idézném fel gyerekkoromból, vagy édesapám karjának erejét, ahogy magasan a feje fölé emelt – képek a múltból, melyek meghatározzák jelenem és jövőm, de annyira nem fontosak, csak én nem látom tőlük önmagam, azt a valakit lelkem tükrében, akivel eltöltöm a következő évtizedeket.

Mindez nem is olyan egyszerű állapot, nem pusztán kamaszos lázadás a világ ellen, amely nem ért bennünket, és viszont.
A csapongó gondolatok között akadnak megválaszolhatatlan kérdések, melyekre nem az agyunk, hanem a szívünk és a lelkünk ad megnyugvást. Választ, egyértelmű kategorizálást azonban sosem, elvégre mi magunk sem vagyunk állandóak, folyamatosan formálódunk, változunk.

Ranya Paasonen önéletrajzi elemekből építkező könyve nem az öregkor megállapodottságát mutatja, hanem azt a nyugtalansággal terhelt útközbeniséget, amelyet szüleinek óvó/fojtogató árnyékából a nap fényére sodródó/igyekvő lány/asszony átél.

A kötet itt is megvásárolható