FőképAmint az Éj anyánk és a Börtöntöltelék, a Hókuszpókusz is egy börtönbe bukott köznapi hősről, a sors tőle teljességgel független erővektorainak összeadódásából szabadságvesztésre kényszerült rabról szól.
Eugene Debs Hartke vietnami veterán és promiszkuózus sarjnemző 2001-ben papírra vetett visszaemlékezései elképzelt időben - a kiadás után tíz évvel -, egy elképzelt Amerikában játszódnak, ahol szinte minden ipari vállalat és létesítmény a japánok kezébe került, maguk az amerikaiak pedig, kevés kivételtől eltekintve, a tudatlanság s dölyfösség pocsolyájában dagonyáznak.

Hartke a kivételek közé tartozik, ám épp ezért kell elszenvednie az osztályrészéül jutott megaláztatást, az állásából való kicsapatást és a zendülőkénti bebörtönzést.
Mondanivalóját tekintve a regény mégsem a kiszolgáltatottságot, hanem az emberi értékek viszonylagosságát feszegeti - a kényszerű gyilkolás és az önként vállalt gyermeknemzés egyensúlyba állításával mutat rá erkölcsiségünk relativitására.

A jeles amerikai szatirista - sajnos minden jel szerint - utolsó előtti regénye egyfajta posztmodern játék, ráadásul, több tekintetben is.
Az elbeszélés jellegzetesen vonneguti töredezettségét a kitalált emlékiratok létrejöttének fiktív körülményei adják. A mű ugyanis az elbeszélést közreadó szerkesztő elmondása szerint apró, számozott papírfecnikre íródott, melyek némelyikén nem egyszer egyetlen mondat, vagy akár csupán egyetlen szó áll.

Szinte felesleges rámutatni, hogy minden efféle kiemelés tudatos írói fortélynak köszönhető; egy-egy különösen pregnáns kijelentés bizonyos, önmagukban közhelyesnek ható helyzetek és megállapítások groteszk ellentételezése, kihangsúlyozása.

Egy másik tipikusan posztmodern eszköznek - a valóság és a fikció összemosásának, a bizonyosságainkat kétségbe vonni késztető fantasztikum előtérbe helyezésének jó példája az írói személyiség megkétszerezése.
Mivel a regény fiktív jelenideje tíz esztendővel a valós megjelenés utánra datálható, Vonnegut „megteheti”, hogy a tizenhatodik fejezet végén lezajló jelenetet a Vonnegut Szökőkúthoz helyezze.
Márpedig ez a saját, akkor még nyilvánvalóan be nem következett halálát előfeltételezi.

No persze mindez Az ötös számú vágóhíd énmegháromszorozásával összevetve gyermeki csíny csupán; az olvasó szembesítése önnön figyelmetlenségével, megtéveszthetőségével.
Ám a fricska telibe talál még akkor is, ha egy pillanatra esetleg megharagszunk is írónkra a képletes fügemutatásért.

A fekete humor nagymestere viszont nem itt, hanem érezhetően akkor érzi leginkább elemében magát, amikor ismét „feltámasztja” kedvenc alter-egóját, Kilgore Trout sci-fi tollnokot.
Trout Hókuszpókusz-beli elbeszélése, a „Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve” jól ráhúzza a vizes lepedőt az öntelt emberiségre.
Kiderül belőle, hogy földi életünk a legellenállóbb mikrobák kifejlesztésének „petri csészéje”, mindaz a fennkölt maszlag pedig, amit kultúránkkal magunkba szívtunk felsőbbrendűségünkről, istenről, vallásról, nemzetről, haladásról: puszta kitaláció, belénk plántált abszurd gondolat, és éles ellentétben áll a jó humorérzékkel megáldott tralfamadoriak földhözragadtabb, vagyis inkább realistább világszemléletével.
Legfeljebb az sajnálatos, hogy a Trout-írás és annak visszhangjai túl hamar lecsengenek, és visszatér a regény egészére jellemző komorabb hangvétel.

Jóllehet a Hókuszpókusz komolyabb, tagadhatatlanul elkeseredettebb az író legtöbb korábbi művénél, és akár kisebb hullámvölgyként is felfogható az egyaránt zseniális Kékszakáll és az Időomlás között, közel sem mentes sem humortól, sem írói értékektől.
Az ékkőként belé zárt Trout-elbeszélés pedig egyike Vonnegut legeredetibb, legszórakoztatóbb tudományos-fantasztikus eszmefuttatásainak, amiért önmagában is érdemes elolvasni ezt a nem kifejezetten könnyű, ám annál filozofikusabb regényt.

A szerző életrajza