FőképJ. K. Rowling Harry Potter-történetei sok ponton vitát váltottak ki olvasói között (Ez volna a fantasy irodalom halála? Visszatéríti az olvasáshoz a gyerekeket vagy csak egyszeri és egyszerű sikertörténet? Jól megírt regényfolyam, vagy számos ellentmondást tartalmazó, szedett-vedett pénzhajhász könyvsorozat?), de hogy a gyermekirodalomban megkerülhetetlenek, azt senki sem vitatja.

Hét kötet, melyben egy, a népmesékből és mitologikus történetekből már ismerős szegénylegény elmegy szerencsét próbálni a varázsvilágba, és hogy egy régi jóslatot beteljesítve legyőzze a gonoszt.
Meglepően ismerős, nem? Az évszázadok óta ismert formula a huszonegyedik században is, köszöni szépen, vígan él és virágzik. De hát minek elrontani azt, ami jól működik?

Rowling a jól bevált elbeszélői eszközöket alkalmazva építi fel a fantasztikus történetekben már régóta ismert választóvonalat a varázstalanok és varázshasználók világa között (melynek legszebb példája a londoni King’s Cross vasútállomáson található apró tábla, rá akkurátusan felvésve a „9 és 3-dik vágány” felirat, valamint egy, a falba úgy jó háromnegyedéig betolt bevásárlókocsi).
Az egyik oldalon járnak ügyes-bajos dolgaik után a muglik, a fal túloldalán pedig ott áll a varázslóvilág, melyben, a kezdeti idill felbomlásával egyre tapinthatóbb a Sötét Úr jelenléte.

E két világ keresztüljárhatóságát azonban több kapocs biztosítja. Egyikük ez a könyv is, mely a muglik és varázslók szemszögéből egyaránt vizsgálja ezt a kapcsolatot.
A kötetben összegyűjtött tizennégy esszé a kortárs tudományos-fantasztikus irodalom neves művelőitől származik: mindegyikük más és más szempontból óhajtja értelmezni Harry Potter világát.

Azonban számomra úgy tűnik, a szerkesztők a szövegek sorrendbe állításakor egy teljesen esetleges rendszert alkottak meg.
Ha nem is szerkeszthetem át a könyvet, annyit azért megteszek, hogy az olvasókat egy általam logikusabban felépített szerkezet szerint vezetem be a regénysorozatot elemzők közé.

Könnyed indításként érdemes elgondolkodni azon, hogy nem csak mi, de a boszorkányok és varázslók is kiruccanásokat tesznek a muglik világába, és úti élményeiket a turisták illemkönyveinek formájában is megírhatják.
Roxanne Longstreet Conrad is ekképp vélekedett, mikor megírta „Az illemtudó varázslók viselkedési útmutatójá”-hoz, egy, a varázsvilágban ismert és nagy hatású értekezéshez írt kommentárját.

Az írás humoros formában, sok csokoládéval és whiskyvel fűszerezve mutatja be a boszorkányok legalapvetőbb téveszméit a varázstalan világgal kapcsolatban.
Conrad nem csak az eltérő kultúrákat egymáshoz közelebb hozó közgondolkodásnak, de a politikailag korrekt nyelvhasználatnak is fricskát ad, de azért eközben jóleső hidegrázás is végigfutott a hátamon, ahogy magam is beleképzeltem Harry Potterék közé.

Hozzám hasonlóan gondolkodik a népek közt fennmaradó meseszövési formákról Martha Wells, amikor Neville Longbottomot teszi meg hősének, és rajta keresztül próbálja meg bejárni a Joseph Campbell által híressé tett „ezerarcú hős útját”.
Campbell James Joyce által ihletett és sokat vitatott elképzelése szerint a számtalan különböző nép mitikus kultúrája, a vallási vezetők története és az ókori héroszok dicsőítésére szánt énekek egy alapvető, a mélyebb rétegekben megbújó történetsémára épül.

Hogy a hős kialakíthassa saját személyiségét és önazonosságát, a történetséma minden lépcsőfokát be kell járja, kezdve csodás eredetű születésétől egészen az újjászületés és feltámadás motívumáig.
Neville, igaz, bevallottan kisebb léptékű átváltozása a hét könyv végigolvasása után kiteljesedik, és a hősi út bejárta végén Wellsszel együtt mondhatjuk el, hogy Neville bátorsága révén lesz méltó Griffendéles voltára.

Harry Potter személyével és legközelebbi barátaival más esszék is foglalkoznak. Harry Potter gátlásos kisfiú voltát, és utána a hét köteten őt érő folyamatos, kíméletlen írónői szadizmust állítja pellengérre a kötetet szerkesztő Mercedes Lackey a „Harry Potter és a poszttraumatikus stresszbetegség” című esszéjében.

Maga a PTSB egy, a háborús időkből származó kifejezés, a gránátnyomás, vagy a harctéri idegsokk valódi jelenését elkendőző kifejezés. Ezért is nagyon illik mint hangulatában, mint kikacsintós humorában Lackey írásához.

Az esszét egy nagyon barátságos, Potteren évődő ivójáték vezeti be, melyben Harry minden esetlenségét és fájdalmát az olvasó magán csillapítja.
Végül arra a következtetésre jut, hogy valahol a világban él egy pszichoterapeuta, aki már a markát dörzsöli, hogy számtalan elfojtott érzésével Harry mikor állít be hozzá.

Ugyanezekre a szenvedésekre épül a Harry Pottert az angolszász iskolaregények hagyományába illesztő James Gunn írása is.
A „Harry Potter mint iskolaregény” végigköveti, hogy a műfajban Rowling termékeny elődei miként hatottak a Roxfortban senyvedő nyomoronc Harry sorsára, visszavezetve az angol iskolák felépítését egészen a brit birodalmi rendszer kultúrmissziós céljaiig.

Szociológiai és morális eszmefuttatásokra ragadtatja magát Roberta Gellis, Susan R. Matthews és Daniel P. Moloney is, amikor a Harry Potter-sorozat által közvetített erkölcsi értékekről gondolkodnak el.

Míg Gellis a Dursley-család ábrázolásában véli felfedezni azt a viselkedési normát, aminek Rowling kritikáját adja, addig Moloney a fiatalok és idősek által elkövetett hibákat elemzi mélyrehatóan a „Harry Potter és a fiatalember hibája” című cikkében.
Az írás bölcs és aggódó, ahogy a jó szülő is megpróbálja elmagyarázni, miért félti lányát elengedni.

A sorban utoljára pedig Matthews a mindenkiben ott lakozó Mardekáros és Hugrabugos jellemvonásokat is felhasználja, hogy rávilágítson, a Potterverzumban sem az a lényeg, miben vagyunk jók, hanem hogy mire használjuk azt fel.
Így jelentheti ki magáról is John F. Kennedyvel szólva, hogy „Ich bin ein Hugrabug”.

Igen érdekes felfedezésre tesz szert Joyce Millman, aki „Jó uramnak, szeretettel” címen szerzett esszéjében azon töpreng, hogy mi lehet Piton professzor titka, aminek hatására rajongói erotikus történetek ezrei születnek.
Ezekben a sztorikban Piton egy szadomazochista szexőrült, aki uralma alá hajtja Roxfort teljes diákságát, Hermione mellett bőséggel juttatva a fájdalmas jóból a srácoknak is.

Millman felvillantja előttünk lehetőségként mindig hideg, felsőbbrendű intellektusát, majd Rowlinggal készített interjúrészletek felhasználásával arra a következtetésre jut, hogy jelentős szerepet játszott a Piton körül kialakult kultuszban a „gondolkodó nők szexszimbólumá”-nak tartott brit színész, Alan Rickman filmbéli alakítása is.

És ha már a nemi ügyek vizére terelődött a szó, Sarah Zettel ragadja meg az alkalmat, hogy Hermione kapcsán válaszoljon a Potter-sorozatot szexizmussal vádoló feministák érveire. A szövegkörnyezetből kiemelt, nem helyesen értelmezett idézeteket kontextusukkal kiegészítve az alaptalan vádak elválnak a szöveg testétől és leperegnek róla.

Külön dicsérendő, hogy feminista létére nem áll be az első pillantásra hímsovinisztának tűnő helyzetek azonnali elítélésének rabjává, hanem átgondolt, körültekintő olvasással alapozza meg érvelését.
Mégis, példáival ráébreszt minket, hogy hányféleképpen vehetett volna a történet szexista fordulatot, ha Rowling nem írja meg olyan tehetséggel és éleslátással könyveit, mint amilyennel tette.

Harry Potter történetének, bármily meglepőnek vagy jelentéktelennek tűnjék elsőre, vallásos olvasata is van. Elizabeth DeVos arra vállalkozik „Minden Istenről szól” című írásában, hogy lerántsa a leplet a Potter-kötetek ateista voltáról.
E mellett azonban a fundamentalista oldalról támadó Potter-kritikusoknak is jól odamond, hiszen ahhoz, hogy „Harry Potter a sátánhoz vezető csúszós lejtő” legyen, legalább a sátánnak a jó oldalon kéne állnia, vagy a varázslatot csak gonosz célokra lehessen alkalmazni. Ezzel szemben a Potterverzum isteni ihletését egy másik erőben látja.

Úgy érvel, hogy az emberek ellenállhatatlan vonzódást éreznek ahhoz a misztikus létezőhöz, mely a felületes szem számára rejtve marad világunkban, DeVos pedig a keresztény Istent titokzatos varázserőként beállítva azzal próbál meggyőzni minket, hogy a gyerekekben a csoda iránti vágy igazolja az istent létét.
Ezután a fantasy irodalom legnagyobbját, Tolkient hozza fel példaként, aki a pusztító technika és az elembertelenedő világ ellen óvó menedéket épített az emberi fantázia és a szellemi értékek továbbörökítéséért.

Ugyanakkor aggasztónak tartom, amikor írásában olyan kifejezésekkel találkozom, mint az „elnyomó racionalizmus”, vagy a „fejlődés teremtette zűrzavar”, vagy amikor olyan látomásokkal riaszt el minket, melyben az ész ereje egy minden csodát elemésztő tűzvészként égeti fel (meglehetősen paradox módon) szellemi javainkat.
Douglas Adamsszel értek inkább egyet, aki úgy mondta, hogy „a tudatlanságból fakadó csodálat helyett mindig is a megértésből fakadó csodálatot választanám”.

DeVos szerint a tudomány és a vallás egyre erősödő szembenállása készteti az embereket, hogy egy olyan világba meneküljenek, ahol a mágia nem pusztán létezik, de bizonyított tény, ezzel utasítva el a tudomány monopóliumát a világ megismerésére irányuló emberi kalandban.
Azonban DeVos szemmel láthatóan nem veszi figyelembe, hogy Harry Potter világában a mágia pontosan ugyanazokra a problémákra kínál megoldást, ugyanolyan eszközként használja fel a varázslatot a világ megismerésére, mint a tudomány a mi világunkban.

Ezért lehetne akár azt is mondani, hogy a Harry Potter a fantasy irodalom utolsó lépcsőfoka, melyben a fantasztikus elemek csak annyiban fantasztikusak, amennyiben visszaadja a tudomány és a tudományos gondolkodás lenyűgöző tisztaságát, erejét és éppen azon vádak alól mentik fel, melyekkel DeVos vádolja a mai technikai világot.

A varázsvilágban a mágia nem természetfölötti, misztikus energia, a varázslatos lények pedig ugyanolyan természetesek, mint nálunk a zsiráf, vagy a bálna. Érdekesek, különlegesek, de nem szegnek meg semmilyen természeti törvényt.

A tudomány Harry Potter világában nem peremhelyzetbe kerül, hanem a mágia megismerésének eszközévé lesz.
A tudomány ugyanis nem olyan dogmarendszer, vagy az ember számára csodálatos és megismerhetetlen valóság, melyhez csak alázattal lehet nyúlni, mint a DeVos szemszögét képező vallásos áhítat, hanem egy gondolkodási forma, melynek segítségével egész világunkat feltérképezhetjük és megérthetjük.

DeVos írásából pont azt a saját világnézetével kapcsolatos visszafogottságot, kritikus szemléletet hiányolom, amiből Sarah Zettel például bőségesen juttatott a Potter-kötetek állítólagos szexizmusával foglalkozó esszéjébe.

A Harry Potter DeVos szerint egy gyermekkori vágyódás igazolása volna, melyben minden fantáziánk valóra válik, melyben kézzelfoghatóvá lesz a való világban csak feltételezett mágia, melyben erkölcsi érzékünk e természetfeletti alapra épül.

Ezzel a szemlélettel fordul tökéletesen szembe a kötet egyik legérdekfeszítőbb írásában Marguerite Krause.
A „Harry Potter és a vallás vége” kísérletet tesz arra, hogy más nézőpontból kritizálja a Potter-kötetek vallási fundamentalista kritikusait.
Krause igazolja a fundamentalisták bírálatát, hiszen valóban veszélyes a vak hit számára egy olyan kötet, melynek főhőse nem az idősebbek és a tanárok tiszteletéből vagy engedelmességből cselekszik, hanem saját belátása szerint építi ki erkölcsi értékrendjét, gondolatvilágát és életről alkotott képét.

Ezen a ponton visszautalnék DeVos írására, aki szerint erkölcsi érzékünk alapja az a fajta spirituális hatalom, mely a világ vallásaiban mindenütt megjelenik.
Krause éppen ellenkezőleg érvel: Harry olyan világban nő fel, ahol nincs olyan hatalom, mely tökéletes, hiba nélkül való volna. Nincsenek tekintélyelven alapuló erkölcsi alapelvek, hiányzik a szervezett, rituális áhítat, olyan világ ez, melyben az éppen aktuális helyzetben kell az egyénnek magának megtalálnia, mi a helyes és mi a helytelen, mindig alkalmazkodva a körülményekhez.

Az ember saját sorsáért vállalt felelőssége az, ami valóban bomlasztóvá teszi a Potter-köteteket, ami miatt a vallásos gondolkodás fenyegetve érzi magát, és ami miatt a vallás megszűnéséhez vezethet.
De nem éppen ez vezeti Harry Pottert és az emberiséget a felnőtté válásához?

Az én kötetemben az utolsó két cikk az a két írás volna, melyek a varázsvilágot a huszonegyedik századi emberiség üzenőfalának használja fel.
Adam Troy-Castro „Az Azkabantól Abu Gráibig” című cikkében az ötödik kötetet vizsgálja meg tüzetesebben, és arra a következtetésre jut, hogy a Potter-történetet egy elfasizálódott, bürokratikus rendszer kritikájaképp is olvashatjuk.
Az aranyvérűek és sárvérűek szembenállásán túl azonban az ötös számú kötet lesz az, amelyben a Minisztérium elfajulásának lesznek tanúi az olvasók.

Troy-Castro a zsarnokság és a hatalmi harcok alakulását követi figyelemmel, feltárva a Rowling által is nagyra tartott célját a Harry Potter-szeptológiának: a hatalom és a tekintély folyamatos megkérdőjelezését.
Így tart tükröt Rowling saját világunk elé, ahol az egyre nagyobbnak feltüntetett veszélyeztetettség hatására az állampolgárok (diákok) lemondanak szépen-lassan minden hatalmukról, hogy biztonságban érezhessék magukat.

És ezzel a puha zsarnoksággal párhuzamosan alakul ki egy földalatti ellenállási mozgalom, mely az ártalmatlanná tett többséggel ellentétben felveszi a kesztyűt, hogy megerősödhessen, és fenyegetést jelenthessen a mindenkori hatalom ellen.
Ennek az ellenállásnak egy végletekig elvitt látomását vizionálja Richard Garfinkle a kötet utolsó írásában, ahol Harry Potter meghal, és Hermione-nak kell bevégeznie, immár a Sötét Úr hatalma alatt a nagy művet, Voldemort elpusztítását.

Annál inkább is aggasztó ez a látomás, mert a Garfinkle által elképzelt eszközök szerfelett hasonlatosak azokhoz a taktikákhoz, melyeket ma a gerillák és a terroristák használnak: rajtaütésszerű támadások, mágikus csínyek, bombák, gúnyos propaganda, a modern technika kínállta kommunikációs rugalmasság és szabotázsakciók.
Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy hol lehet meghúzni a határvonalat a szabadságharcos, a gerilla és a terrorista között?

Troy-Castro mozgalma közelebb áll a szabadságharcos eszményképhez, Garfinkle-é pedig terroristáéhoz.
Mindkettő egy hatalmas, kiterjedt államapparátus ellen kell, hogy dolgozzon, jobb technika és infrastruktúra ellen, folyamatos megfigyelés alatt, de a garfinkle-i Hermione egy manipulatív, erkölcsi érzékét félretenni tudó vezér, aki jelentősen különbözik a könyvek alakjától.
Ha kell mérgeket csempész be a halálfalók házába, átkokat szór és más piszkos trükkökhöz folyamodik. Szerencse, hogy Rowling kézben tartotta a dolgokat.

Mindazonáltal, a könyvet elolvasva minden esszé gondolatébresztőnek bizonyult, ezért is bátorkodtam bővebb lére eresztve tálalni ezt a kötetet, saját gondolataimat is hozzácsapva az ismertetéshez.
Ez is csak annak a bizonyítéka, hogy a Harry Potter-kötetek sikere nem valamilyen megfejthetetlen írói titok záloga, hanem az a készség, ahogy egy tőlünk éppen csak egy hajítófányival messzebb eső világban vázolja fel az írónő a mai kor társadalmi, szellemi és politikai aggodalmait.

A Harry Potter világának feltérképezése pont abban tud segítséget nyújtani, hogy ezeket a cselekmény sodrában esetleg a felszín alatt megbúvó látásmódokat ajánlja közönsége figyelmébe, és számos nézőpontból megvilágítva azt, mindig új gondolatokra serkentse olvasóit.