Főkép

A vadon élő állatok közül talán a növényevő ormányosok bírják leginkább az emberek szimpátiáját. Ami korántsem véletlen, hiszen évezredek óta ismerjük őket, az együttélés korai példái már a fáraóik idejéből ismeretesek.

Számomra meglepő módon az elefántok közös ős révén a tengeri tehenekkel (manátusz, dugong) és a szirtiborzokkal állnak rokonságban. Tekintélyes testméretük – hasonlóan a lovakéhoz – hosszas törzsfejlődés során alakult ki. Múltbéli családtagjaik közül a mamut még együtt járta a jégkorszak tundráit az ősemberrel a Negyedkorban (kihalásukra még ma sincs egyértelmű magyarázat). De az idők során hasonlóképpen kipusztultak a kapafogú őselefántok és a masztodonok is.

Manapság (még/már) három elefántfajt ismerünk: az afrikait, az ázsiait és a nemrégiben önállósult erdeit. Ezt korábban az afrikai alfajának tartották, de a genetikai vizsgálatok szerint akkora az eltérés, hogy ez a feltételezés nem állja meg a helyét, és jogos a megkülönböztetés.

Az utóbbi évtizedekben folytatott kutatások eredményeként mára jól ismerjük a legnagyobb termetű szárazföldi emlős életét. Tudjuk mi áll az elefánttemető legendája mögött, miként az átlagos életkoruk (50-70 év) és értelmi képességük sem titok többé (a hosszú élet velejárója a kellő tapasztalat és az azt segítő emlékezés). Meglepő módon a trombitáláson kívül infrahanggal kommunikálnak egymással, miközben nagyméretű fülüket főként a testhőmérséklet szabályozására használják.

Érdekes módon a kötetben nem utalnak az elefántok irodalmi előfordulásaira, pedig Kiplingtől kezdve számos novella és regény szól róluk.

Befejezésként kapunk egy rövid összefoglalást a különféle vallási és történelmi elefántábrázolásról, majd a cirkuszi és állatkerti elefántokkal zárul a kötet. Illetve kimondottan komor jövőképpel. Mivel az elefántcsont ára egyre emelkedik, természetes élőhelyeik az egyre terjeszkedő emberek miatt rohamosan csökkennek, illetve Ázsiában a fakitermelés gépesítése miatt növekszik a munkanélküliségük – mindezen okok miatt kihalásuk várható.