Főkép

A sok Oscar-díjas, azonos című film egyik jelenetével illusztrált borító sokakat bátoríthat, másokat pedig elriaszthat a kanadai születésű, erősen multi-kulti környezetben, holland-tamil-szingaléz-portugál családban Sri Lankán, majd Angliában nevelkedett író regényétől.

A film és a könyv tartalma az alapokban megegyezik, azonosak a szereplők és bizonyos értelemben talán a végkifejlet, valamint a történetvezetés lassú hömpölygése is. Csakhogy a film, mintha csak valami középiskolások számára készült „Minden, amit az 50 legfontosabb szépirodalmi műről tudni kell, avagy 50 világirodalmi remekmű tartalmának rövid kivonata” című kötet részeként funkcionálna. Lecsupaszítja a könyvet annak központi történéseire, finomra hangolt érzelmeit harsányan, didaktikusan hangsúlyozva, rosszfajta szentimentalizmussá változtatva.

Mondhatjuk persze azt, amit Kertész Imre mondott a Sorstalanság bemutatóján, hogy ugyebár a filmművészet és a szépirodalom szükségszerűen két külön műfaj; ennek megfelelően a jó film önálló műalkotás, az alapjául szolgáló könyvtől függetlenül is megállja a helyét. Ez Az angol beteg című könyvre talán túlzottan is igaz, mivel hangvételében, eszmeiségében, összetettségében egészen más közönséget szólít meg, mint az ismert mozgókép. Mondhatni nemcsak művészi eszközváltásról beszélhetünk, hanem arról is, hogy egy rétegkönyvből hogyan lesz szélesvásznú, sokak számára emészthető, kissé gejlbe hajló romantikus, néhol unalmas szerelmi dráma.

No persze minderről szót sem ejtenék, ha nem lenne sorsszerűen összekötve a film és a könyv a borító, és a puszta tények által, és ezért nem érezném úgy, hogy le kell győznöm a kifinomult irodalom iránt érdeklődők azonnali ellenérzéseit a regénnyel szemben. Mert hát Ondaatje írása igenis komoly irodalmi értékeket, mélységet hordoz magában. Az angol beteg filozófiai írás a háború borzalmairól, az élet és halál szükségszerű kapcsolatáról, az emberi érzelmek esendőségéről, és az emberi választások adott történelmi helyzettől való függősségéről. A mű nyelvezete különleges szóképekkel, állandó nézőpont-, és idősík váltásokkal tarkított, amelyet M. Szász Anna és Szász Imre kiváló fordítása szöveghűen tolmácsol a magyar olvasók felé.

Ondaatje a négy szereplőjéről (Hana, a nővér, az ismeretlen megégett beteg, Caravaggio, a tolvaj, és Kip, az utász) szatirikus humorral és empátiával teli jellemrajzot nyújt. Élettörténetük titokzatosan összekapcsolódva bontakozik ki a múltból, hogy a jelenben újra összefonódjon. Amit a film teljes bizonyossággal elken, az pont ez a csodálatos előkészítés, amely a regény több, mint felét kiteszi. Az olvasó sokáig beleborzong a ki-kicsoda, miért, hol, hogyan érzésébe, hogy majd amikor kiderül a nagybetűs titok, visszalapozzon és újraolvassa a könyv valódi mondanivalóját kitevő eszmefuttatásokat, nagy ívű párbeszédeket. Már mindezek alapján is kimondható, hogy Ondaatje íróként sokkal tehetségesebb, mint forgatókönyv íróként, vagy talán inkább a kezdő gondolathoz visszakanyarodva, mintha másnak szánta volna a regényt, mint a filmet.

Az angol beteg modern eposz az emberi pusztítás egyéni sorsokra gyakorolt hatásairól, amelyből többek között azt is megtudhatjuk, milyen kockázatosak a tűzszerészek mindennapjai, milyen feladatokat lát el egy tolvaj és egy tudós felfedező háborús időszakban, és milyen lelki terheket képes elviselni egy alig 20 éves ápolónő annak érdekében, hogy segítse az elesetteket.