Főkép

Szórakoztató magasirodalom? Nem ordítóan önellentmondásos a szókapcsolat? Nem az egy olyan irodalmi hagyományban, melyben a komikum éppúgy része az intellektuális erőfeszítéseknek, ahogy az egzakt tudomány. Ahol Shakespeare alakjai még egy sír felett állva is képesek tréfálkozni, s ahol Joyce nem csupán olvasóit, hanem a késői regényeinek lefordításával próbálkozókat is alaposan megviccelte. S különösen nem egy olyan korszakban, pontosabban abban az évtizedben, melynek során egyre-másra tűnnek fel az angol (és ha már itt tartunk, amerikai - végtére is ugyanarról a nyelvről lenne szó) abszurd humor legeredetibb művelői. Elég a Monty Python csoportra, vagy az Atlanti-óceán túlpartján alkotó Kurt Vonnegutra gondolnunk.

Burgess regényének hőse - aki voltaképp antihős, mivel az eseményeknek inkább elszenvedője, mintsem tevékeny alakítója -, végletesen aszociális, a társadalomba beilleszkedni képtelen egyén. Akárcsak a leghíresebb Burgess-mű, a Gépnarancs főhőse. Enderby azonban nem bűnöző, nem védtelen öregasszonyokra vadászik, csupán egyszerű kívülálló. Mizogüniába hajló nőiszonya a házasság rémének puszta említésére előtör belőle. (Mennyivel bonyodalom-mentesebb a maszturbálás.) Napjainak jelentős részét a lehető legprivátabbnak mondható helyen, mindenféle társaságtól távol, a mellékhelyiségben tölti. És ami legnagyobb bűneként felróható: főállású költő. A szöveg ebből kifolyólag telis-teli van szkatologikus allúziókkal. Enderby ihlete szinte kizárólag az árnyékszéken ülve teljesedik ki, életének rendező elveként pedig akár a bélgázok keletkezésének és kiszabadulásának ciklusait is megnevezhetnénk.

A bélsár és a költészet összekapcsolása azonban az elioti költészeteszmény elfogadásán túl is erősen kétértelmű. Egyrészt nyilvánvalóan képzeletbeli egyenlőségjelet tehetünk ki a versek és az ürülék között, amivel sommás értékítéletet hozunk általában a mai, konkrétan Enderby lírájáról. Másrészt viszont a költeményekre úgymond az élet teljesen tiszta esszenciájaként is tekinthetünk, amely a zsigereken az intellektus erőszakosan konformizáló, torzító érintése nélkül halad át. A regény komikuma hasonlóképp a súlyos, filozofikus mondanivaló, a börleszkbe illő helyzetek, valamint a gyakori, veretes idézetek és utalások éles szembeállításából ered. Burgessnek ráadásul még a legmorbidabb, leggusztustalanabb szituációkból, sőt, a fantasztikumból is sikerül humort kicsalnia, ami nyilvánvalóan nagy és komoly gondolkodó-alkotóra vall.

A magyar kiadást a fordítás kiválósága mellett Farkas Ákos alapos szerkesztői munkája, sok mindenre rávilágító annotációi és utószava dicsérik. Úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha kijelentem: az Enderby-tetralógia első kötete a 2007-es magyar könyvkiadás egyik - ha nem a legfontosabb - megjelenése.