FőképKi ne ábrándozott volna hirtelen jött gazdagságról, aminek forrása nem törvényszegés, hanem Fortuna istennő kegye.
Hó végén az utcán bandukolva sajnálatosan ritkán bukkanunk szélfútta tízezresekre, amely bankó nem csupán anyagi helyzetünket javítaná, hanem a kincsszerzés boldog pillanatával is megajándékozna.

Mary Shelley őrült tudósának névrokona azonban nem arra bátorít bennünket, hogy földre szegezet pillantással járjuk a forgalmasabb utcákat, hanem az ennél jóval nagyobb anyagi javak begyűjtésének módjait osztja meg velünk.

Amikor még nem voltak bankok és hasonló pénzintézetek, az emberek nem a tőzsdekrachtól féltek, hanem népvándorlástól, rablóktól, zsarnokoktól és más hasonszőrű önkéntes adószedők felbukkanásától tartottak.
Anyagi javaikat ilyenkor páncélszekrények helyett a föld mélyébe rejtették, hogy a vész elmúltával újra magukhoz vegyék azokat. Akinek nem volt szerencséje, az távozott az árnyékvilágból, és jobb híján az utókorra hagyományozta értékeit.

Építkezésekkor, vagy természetes erózió eredményeként aztán évszázadokkal/évezredekkel később újra előkerülnek ezek a kincsek, nem csupán a múzeumi tudósokat örvendeztetve meg, hanem a megtalálót is, hiszen az adott országban érvényes törvények majd minden esetben részesedést, vagy rosszabb esetben jutalmat biztosítanak számára.
A kötet, az idevonatkozó magyar törvényt is kivonatolja – ebből kiderül: az államnak kell felajánlanunk talált vagyonunkat, cserébe jutalom/díj üti markunkat.

Norbert von Frankenstein a terjedelem felében kincskereső módszereket és eszközöket, illetve a kincsek „keletkezésének” körülményeit ismerteti. Ez sem unalmas olvasmány, de az igazán érdekfeszítő tartalom ez után következik.

Kapunk ugyanis egy halom kiragadott példát az utóbbi ezer év leghíresebb elveszett kincseiről. A legtöbb esetben korábban felvett leltár alapján pontos listánk van a később víz alá merült, elásott, mocsárba süppedt drágaságokról.

Sőt mi több, hozzávetőlegesen még a földrajzi helyet is ismerjük – és mégis, bizony a mai napig keresik a hun fejedelem, Attila sírját.
Aztán ott van Juan de Iturbe kapitány gályája, ami kivételesen nem az óceán mélyén pihen, hanem Kalifornia homokdűnéi alatt – fedélzetén értékes igazgyöngyrakományával. A szél időnként elhordja a homokot róla – de mire a tájékozott kincskeresők odaérnének, már újra nyoma vész.

De az aztékok aranyának egy része is becsületes megtalálóra vár évszázadok óta. A felsorolásban szerepelnek elsüllyedt hajók, városi kincstárak – egyszóval minden, amit csak el lehet képzelni.