Főkép

1868 után, a Meidzsi-restauráció idején Japán évszázadok óta lezárt kapui megnyíltak, ennek köszönhetően elkezdett beáramlani az idegen kultúrák minden hasznos, és kevésbé hasznos eleme. A nyugati típusú civilizáció, és minden, amit magával hozott, hatással volt a japán írók gondolkodásmódjára – akik japán módra akartak írni, idegen eszközökkel, japán közönségnek. Csakhogy a Meidzsi-kor nem kedvezett a régi ábrázolásmódnak. A század eleji Japán fellázadt a naturalista ábrázolásmód ellen – az úgynevezett neorealista irányzat vezéregyénisége pedig Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927) volt, aki szakított a japán énregénnyel, nála az elbeszélő, az író alakja háttérben marad, esetleg néha-néha felvillan, de ez közel sem biztos.

 

Írásai tele vannak ironikus, olykor szatirikus jelképekkel, filozófiai eszmefuttatásokkal, ezért ha nem figyelünk oda, elsőre talán nem is biztos, hogy megértjük a történet mondanivalóját, másodszorra vagy harmadszorra azonban már belopakodik a „megoldás” elménk legbelsőbb zugába. Novelláiban az az új kor szólal meg, ami a japánok számára már továbblépés volt a régi harcos erkölcsök tanításaihoz képest, viszont számunkra még mindig titokzatosan keleti maradt. Törékeny, leheletfinom képek egy olyan országról, ahol az emberek egészen más erkölcsök szerint élnek – és halnak.

 

Nem is olyan régen megnéztem a Szellemkutya című filmet, aminek főhőse egy bérgyilkos, aki a busidó szellemében él és ténykedik. Ez önmagában azért nem lenne akkora pukkanás, de a rendező, Jim Jarmusch képes volt egy cseppet sem szokványos, igazán eredeti történetet kerekíteni belőle.

 

A főszereplő számos furcsasággal bírt, többek között A vihar kapujában című Akutagava Rjúnoszuke válogatáskötettel járkált egy ideig, mert olvasásra érdemes könyvnek tartotta. Erről eszembe jutott, hogy valami hasonló gyűjteményt már adtak ki magyarul is, s némi utánajárás után sikerült is hozzájutnom. Meg aztán pár évvel ezelőtt láttam is a Kurosawa által 1950-ben rendezett filmet, aminek ugyanez volt a címe, bár kicsit eltért az eredeti novellától, hiszen a rendező gyakorlatilag két írást dolgozott egybe. Igazából ez volt az első olyan film, amiben módom nyílt rácsodálkozni a keleti mentalitásra, és még végig is bírtam nézni. Sőt, véleményem szerint Toshiro Mifune játéka az útonálló szerepében volt annyira hatásos, mint annak idején Bogart alakítása a Megkövült erdőben.

 

A szóban forgó kötetben megtalálható mindkét Kurosawa által felhasznált novella: „A bozótmélyben” tulajdonképpen az alap, amiből a film forgatókönyve készült, de a keretjáték színhelye az a kiotói kaputorony (Rasómon - a „vihar kapuja”), amelynek tövében az etikai törvények nem, vagy egészen másképp érvényesek. A történet egyébként röviden a következő: holtan találnak egy szamurájt, a törvény képviselői pedig megpróbálják kideríteni az igazságot, vagyis hogy mi történt pontosan. Az egymásnak ellentmondó vallomások miatt azonban ez egyáltalán nem könnyű feladat. Joggal mondhatja bárki, hogy nem túl eredeti a történet, bármely modern nyugati akciófilmben legfeljebb a bevezetés lehetne, ami igaz is, de ez egy keleti film, náluk pedig egészen más a lényeges.

 

A 2007-es kiadásban egyébként a korábbi válogatásokban szereplő novellák mellett újak is szerepelnek (Mori Tanár úr, Halottaskönyv).

 

A kötetben olvasható novellák:

A vihar kapujában (Rasómon)

A dohány meg az ördög (Tabako to akuma)

Az orr (Hana)

Tetvek (Sirami)

A zsebkendő (Hankacsi)

A borféreg (Szakamusi)

Az éneklő borz (Tanuki)

A pókfonál (Kumo no ito)

Mori Tanár úr (Mori Szenszei)

A pokol kínjai (Dzsigokuhen)

Biszei hite (Biszei no sin)

Az estély (Butókai)

Őszi hegyoldal (Súzanzu)

A bozótmélyben (Jabu no naka)

Halottaskönyv (Tenkibo)