FőképMiva’? Miva’? Miva’? A Sátán a saját megváltásáért harcol az erősen véráztatta Európa közepén, mert már elege van a számkivetettségből. Elég érdekes alaphelyzet, az biztos.

De hogy az elején kezdjük, nem, nem ádámévánál hanem 1631-ben. Bek kapitány – egybe azért ne olvassuk – feldúlt egy csomó várost, és éppen magányosan baktat a puszta közepén, mert elmélkedhetnékje támadott.
Nem rossz ember ő, csak az idők olyan vérzivatarosak, hogy az ember fia öl vagy őt ölik meg, és csak szerencsés esetben tud választani a kettő közül. Ő éppen ezen választás okait keresi magában, amikor egy kísérteties helyre bukkan.
Illetve nekünk olvasóknak kísérteties, neki ez nem tűnik fel igazán, ő magában furcsának gondolja.

Kíváncsi és művelt ember lévén rögtön el is tölt egy éjszakát egy vadidegen – neki is furcsa – helyen, amolyan tragédiába illő sorsszerűség alapján, miszerint neki ott kell lennie. Ez rossz választás, de ebben az esetben nem ő választott, hanem más, érzi ezt ő is.

Nagyon baljósan indul a regény – ha valaki a felvezetőből nem jött volna rá – és nem ovisdalok éneklésével folytatódik. Paktum köttetik, és főhősünknek már tovább is kell állnia a nem éppen idilli – vagy egy kicsit talán mégis – helyről.
Kapott feladatot is. Ráadásul, ellene van a fél világ. Ha nem az egész.

Más szövegkörnyezetben a feladat nemes és legendákba illő, de ez nem az a helyzet. Neki ugyanis a Grált kell előkeresnie a Sátán megbízásából, aki orvosolná vele a világ bajait. Így másodszorra leírva sem hangzik túl egyszerűnek, és mondjuk igaznak a legkevésbé.

Bek kapitányt ráadásul a rablólovag szóval lehet leginkább jellemezni. Kiművelt, intelligens, de a legkevésbé sem önfeláldozó vagy nemes. Egyáltalán nem szimpatikus figura, főleg mivel a Sátánt megjelenésében, céljaiban, hatalomban, kenterbe veri lazán.
Például a Sátán egészen szánni való figura, amolyan romantikusan drakulás.

Harcikutya – ez Bek kapitány másik neve – segítőre is akad, de csak azért, hogy mindenki láthasson még egy, nála jobb, nemesebb figurát. Ketten már egész sok esélyük van az egész világ ellen, ezt mindenki beláthatja.
Aztán persze csapódnak hozzájuk még segítők, meg beszereznek egy halálos ellenséget is, úgy, ahogy az a jó forgatókönyvek forgatókönyvében meg van írva.

Mindeközben bejárják a fél világot, de mivel most „szent” célért harcolnak legalább a dúlást félretehetik, amiből Bek-nek már amúgy is elege volt. Ettől még a legkevésbé sem szereti meg az olvasó. Nekem legalábbis a könyv végéig sem sikerült.

Mivel nem árt, ha olvasás közben figyelünk is, ezért hogy ki hogyan érte el – vagy sem – a célját, nem részletezném, de valahova mindegyik szereplő eljutott.
Igazából nem is erről szól a könyv, amit kalandregénynek címkéztem, hanem arról a kínos dilemmáról, miszerint ha tudjuk, hogy nem választhatunk mást, attól a cselekedeteink rosszabbak lesznek-e?

Sosem válaszolnék erre a kérdésre, és szerintem az író is így lehetett vele, hiszen egyértelműen nem fogalmaz meg tanulságot. De eljut valahova még az olvasó is, és ez abszolút becsülendő a könyvben.
Szinte tragédiába illő, ahogyan egy pont felé sodródik mindenki, miközben behunyt szemmel arra koncentrál, hogy megőrizze a józan eszét és felébredjen minél hamarabb.

Kellemesen gótikus hangulatú, de a sodrása miatt mégis könnyed olvasmány a könyv, szigorúan téli estékre.

A szerző magyarul eddig megjelent kötetei:*
A Bika és a Dárda (The Bull and the Spear)
Corum kardjai (The Swords of Corum)
Harcikutya (The War Hound and the World’s Pain)
Fekete folyosó (The Black Corridor)
Melnibonéi Elric (Elric of Melniboné)
Az Igazgyöngy Erődje (Fortress of Pearl)
Az Örökkévaló Bajnok (The Eternal Champion)
Gloriána, avagy a kielégítetlen királynő (Gloriana; or the Unfulfill`d Queen)
Obszidián Főnix (Phoenix in Obsidian)
Sárkány a kardban (Dragon in the Sword)
Város az őszi csillagok alatt(The City in the Autumn Stars)

*Lehetséges, hogy a felsorolás nem teljes, és semmiképpen sem tükröz időrendiséget.