FőképBár a Lehane berobbanásáért nagy részben felelős Titokzatos folyó már jó ideje olvasható magyarul (csakúgy, mint a Vihar-sziget című másik önálló regénye), hiba lenne a 2001-es remekmű miatt elfeledkezni a karrierindító munkákról, az ez idáig öt kötetet számláló Kenzie-Gennaro-sorozatról, ami az író hazájában nagy megbecsülésnek örvend, és ami a kortárs krimiirodalom egyik szívesen emlegetett szériája – és most már itthon is mindenki meggyőződhet róla, tényleg jogos-e a sok dicséret.

Mint a magándetektíveket szerepeltető történetek esetében olyan gyakran, ezúttal is egy eltűnt személy indítja el a cselekményt: egy Jenna Angeline nevű fekete takarítónőnek veszik nyoma.
A helyi, magas rangú politikusok persze nem pusztán aggodalomból és szívjóságból bízzák meg Patrick Kenzie-t és Angela Gennaro-t, hogy kerítsék elő a különben senkinek sem hiányzó hölgyet; nekik az asszony tulajdonában lévő, pontosabban meg nem nevezett, bizalmas dokumentumokra van égető szükségük.
A páros ugyan sikerrel teljesíti a küldetést, de ez még csak előjáték: ahogy a cím is jelzi, valami sokkal komolyabb van készülőben, ami jócskán túlnő egy szimpla eltűnt személy-eseten.

A borító igazán kivételes detektívregényt ígér, és elég hamar világossá is válik, hogy az olvasónak valóban rendhagyó munkával van dolga.
A műfajtól megszokott, magányos főhős sablonja rögtön felülíródik a Kenzie gyerekkori barátjának, örök társának számító Gennaro beemelésével.
Az övék azonban messze nem a Sherlock-Watson féle nyomozó-krónikás viszony, a helyi templom harangtornyában(!) berendezkedett (belevaló, de nem kimondottan keménytökű) páros két tagja abszolút egyenrangú fél.

Ráadásul, bár Angela hosszú ideje férjnél van, a narrátor feladatát is ellátó Patrick nem tud nem szerelmesnek lenni belé, így a kötelező haveri ugratások mellett egyoldalú, de nagyon is komoly romantikus dimenziója is lesz kapcsolatuknak – és pontosan az ő izgalmas kettősük a regény egyik nagy erőssége.

A külön-külön is kiválóan megrajzolt, kimondottan összetett főhős-jellemekhez hasonlóan jó érzékkel felvázolt mellékszereplők társulnak, legyen szó a konfliktus középpontjában álló fekete családról, a Devlin-Oscar zsarupárosról, vagy a magánnyomozók örök barátját jelentő szociopata Bubbáról (aki talán a legemlékezetesebb mind közül); jól látszik, hogy Lehane kivételes karakteralkotó képessége már jóval a Titokzatos folyó előtt vele volt.

Az árnyalt szereplők mellett ugyancsak a könyv erényei közé tartozik a kitérőket nélkülöző, pergősre hangolt cselekmény is, ami, a műfajban ritkán tapasztalt szociológiai érdeklődésről tanúskodik.
Az elkeserítő bostoni állapotok, a céltalan-végenincs gettóharcok, és az örök bőrszín-probléma érzékletes ábrázolásával az Egy pohárral a háború előtt jóval többnek tetszik egyszer használatos kriminél.

A szájbarágást mellőző, a helyi valóságot első kézből ismerő Lehane komor, sötét tónusokkal dolgozó világát (ami esetleg rokonítható a szerzőhöz halványan kötődő Drót c. TV-sorozatéval) szerencsére a narrátornak köszönhetően nem csak a kőkemény cinizmus hatja át, hanem némi humor is.
Mint az elődöknél, az (ön)irónia ezúttal is nagyon élő eszköz, az Angie-vel való kapcsolathoz fűződő poénok, valamint más, alkalmanként elsütött egysorosok segítenek enyhíteni a borús hangulatot.

Több szempontból is rendhagyó detektívregényt tarthat kezében az olvasó, ráadásul a kint Shamus-díjjal kitüntetett Egy pohárral a háború előtt nem csak a műfajjal kísérletezgető munka; jellemábrázolása, humora és igényes nyelvezete veleszületett tehetségről árulkodik, vagyis az a fajta debütálás, ami jó magasra teszi a lécet.

Részlet a regényből