FőképKevés rocksztár ihlette meg ennyi kedvencemet, és kevés elismert nagyság hagyott annyira hidegen kamasz koromban, mint Jimi Hendrix.
Azóta persze megbékültem vele, sőt, igazából már tiniként is hallgattam és valamiképp értékeltem is a lemezeit, de semmiféle rajongást nem érzek iránta.

És miután elolvastam Charles R. Cross igazán alapos, és ezért nem könnyű nyári olvasmánynak szánt életrajzát Jimiről, semmivel sem került közelebb, sőt, ha lehetséges, még jobban eltávolodott tőlem ez a szakma és a közönség által is bálványozott, elképesztő, újító tehetség.

Mert az tagadhatatlan, hogy Jimi nélkül ma nem egészen ilyen lenne a könnyűnek mondott zene, és nem csak a szűkebb értelemben vett rockzenére gondolok.
Jimi koncertjeire ugyanis olyan, még az én erősen szubjektív mércém szerint is korszakosnak számító muzsikusok jártak el, mint Paul McCartney, Eric Clapton, Eric Burdon, Jack Bruce és még sokan mások, és olyan óriások jammeltek vele, mint az utánozhatatlan Miles Davis és Frank Zappa.

Az állandó drogproblémák és az alkoholizmus azonban eleve megpecsételte Jimi sorsát. Cross hihetetlen alapossággal, sokszor napról napra haladva mutatja be a leépülés, a paranoia e fényesnek indult karriert hamar derékba törő felgyorsulását, eluralkodását.
Szintén jelképesnek tekinthető Jimi halála, ahogy sorsszerűnek mutatja be a szerző Janis Joplin és Jim Morrison Jimiét gyorsan követő tragédiáit is.

Az amerikai kultúra sajátos torzulása, hogy a részben kanadai ősöktől származó, de a Washington Állam-beli Seattle-ben született és nevelkedett gitáros zseni saját hazájában sohasem tudott volna érvényesülni.
Angliába, Londonba kellett utaznia ahhoz, hogy tehetséget felismerjék, a helyén kezeljék, és szupersztárt csináljanak belőle.
Igencsak rövid profi pályafutásának (életében mindössze három stúdióalbumot és egy koncertlemezt jelentetett meg) állandó kísérői is angolok: Mitch Mitchell dobos és Noel Redding basszusgitáros, akiknek tehetségét Jimi nem is értékelte igazán.

Az azonban teljességgel felfoghatatlan számomra, hogy miért kell egy nyolcadrészt cserokí, vagyis indián származású keveréket azonnal feketének titulálni csak ezért, mert a fehér mellett afro-amerikai vér is csörgedez az ereiben.
A fekete azonosságtudatból származó kényszeres azonosulási vágy ráadásul látszólag éppoly mértékben hozzájárult Jimi összeomlásához, mint a kábítószerezés és az ivás.
Én legalábbis ezt szűrtem le a lehető legnagyobb mérvű tárgyilagosságra törekvő, épp ezért szabadabb értelmezésre lehetőséget adó életrajzból.

Nagy kár, hogy egy ekkora tehetség ilyen iszonyatos gyorsasággal tönkretette magát. Jimi életét eddig sem tartottam példaértékűnek, ezek után azonban végképp nem fogom annak tartani.
És még a későbbi szállodaszoba-romosító csillagok esztelen, kizárólag a szenzációhajhász bulvárlapokba való viselkedése sem igazolja visszamenőlegesen Hendrix ön- és társpusztító viselkedését.

Maga az életrajz azonban tanulságos és informatív. Egyszer feltétlenül érdemes végigrágnunk magunkat rajta, ha másért nem, azért, hogy egy életre elrettentsem minket az ajzó- és tompítószerekre alapozott életviteltől.

Kapcsolódó linkek:
Are You Experienced (CD)
Axis: Bold as Love (CD)
Electric Ladyland (CD)
First Rays of the New Rising Sun (CD)
Valleys of Neptune (CD)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (CD)