FőképFeldmár András a tengerentúlon sikeres pszichoterapeuta. Ott elsősorban, terapeutai tehetségén kívül, azért ismerik, mert kihasználta az LSD-ben és a többi entheogén anyagban rejlő terápiás lehetőségeket, és ezért 2006 áprilisától nem léphet be az Egyesült Államok területére.
De sikeres praxisának nem ez az oka, hanem pácienseivel ki (nem) alakított viszonyrendszere és a lényét átható emberség, mely a könyv lapjain is átsugárzik.

Az előadássorozatnak, melyet 2006 októberében, Budapesten tartott, idén jelent meg szerkesztett változata, cikkem tárgya.
Heves tartózkodással közelítettem a szöveg felé, hiszen egyfelől tudtam, hogy A tudatállapotok szivárványának írója, a Van-e élet a halál előtt? című dokumentumfilm főszereplőjének szavait olvasom, akinek ortodoxként egyáltalán nem jellemezhető praxisáról már tudtam.
Féltem, hogy vagy egyből eltaszít, vagy azonnal beszippant gondolatvilágába.

Nem kellett tartózkodnom. Karizmatikus egyénisége nem hipnotizál, felvilágosult szelleme nem szögez földbe, nem késztet bólogatásra vagy az állam padlón keresgélésére. Nincs szükség effajta érzelemnyilvánításra.
Szakmájához szükséges és épp ezért abból is fakadó emberismerete ott függ, ott kapaszkodik minden nyomtatott szavába, minden ismertetett esete mögött az rejtezik.

Feldmár része annak a szűk terapeuta-körnek, mely a legszükségesebb eseteket kivéve nem alkalmaz gyógyszereket „betegeinek” „gyógyítására”. Végigolvasva a kötetet, nem is tűnik szükségesnek.
Bár élőben biztos izgalmasabb, számunkra bőven elég bizonyítékul szolgálnak az általa leírt és elmondott mesék.

Az előadássorozatban figyelemmel követhetjük a pamlagján megfordult egzisztenciák csonka haláltáncát és az abból apránként újjászülető, az álarc-hordót megismerő egész ember felemelkedését.
Mindazokat a „betegségeket”, melyeket más terapeuták már rég a „gyógyíthatatlan” jelzővel láttak volna el, az értő tekintettel párosult szenvedélymentes és emberséges bánásmód egésszé formálja.

Módszeréről sokat elárul könyvének borítója. A hozzá érkezett embereket úgy térképezi fel, hogy megkeresi benne a kimondatlan dolgok tudóját, és szövetséget köt a személyiség ezen részével.
Így együtt munkálkodhatnak, hogy nyakon ragadhassák a fejletlen vagy megsérült lelket, és egy, a szokásosnál többet jelentő, kerekebb egészséggel bocsáthassák útjára a maszkot hordót.

Noha nem törtem ki mindenféle érzelmekben, valami mégis hatalmába kerített a százhetven oldal elolvasása során. Ha vallásos vagy pszichedelikus fogalmakban gondolkodom, akkor valamiféle nagybetűs Megértés, vagy Átlényegülés, egy tudatformáló élmény ez a könyv.

Pedig nem történtek nagy dolgok. Egy ember ért az emberekhez, és tud hova nyúlni, ha baj van. Nem több. De azok az apró mozdulatok, a lélektani kézügyesség, amivel a Rubik-kockát arra készteti, hogy helyére forduljon magától, az, ha nem is csoda, de a tartózkodó empátia diadala a dobozokba pakolás felett.