Főkép

Vad, sziklás, mediterrán táj, zúgó tenger, ciripelő kabócák, ismert görög tragédiára utaló cím: a könyvolvasásunk elején mindez azt sugallja, hogy Ljudmila Ulickaja Médea és gyermekei című regénye a végzet felé száguldó női sors alakulását beszéli majd el. A drámai fordulat azonban mégsem a címadó női alak egyszemélyes tragédiájában keresendő. Hiszen míg a görög dráma Médeája féltékenységében szenvedélyből saját gyermekeit pusztítja el, Ulickaja Médéája gyermektelen, élete tragédiáit bölcsen viseli, már rögtön könyvünk első lapjain nem mint pusztító erő, hanem az egész családot összetartó kapocs jelenik meg, és ez így is marad a könyv végéig.

A Krím-félsziget romantikus kis szegletében az ő háza lesz minden nyáron a család rendszeres találkozóinak színhelye, ahol a világ minden tájékáról összeverődik a rokonság apraja-nagyja. Egy ilyen közös családi nyaralás részesei leszünk, mi olvasók is, sőt a nyaralást követő hónapok történéseibe is betekintést nyerünk. A nagyszabású családi összejövetel, nemcsak a háziasszony Médeát, de minket is alaposan próbára tesz. A gyermekek és felnőttek közös nagy zsivajában, pengeszerű szóváltásaikban, összekapcsolódó pillantásaik kereszttűzében, s a ránk zúduló nevek forgatagában nehéz megértenünk a bonyolult családi kapcsolatokat, és számtalanszor rákényszerülünk, hogy vissza-visszalapozzunk egyes oldalakhoz.

Ez nem meglepő, hiszen Ulickaja eddigi műveivel (Szonyecska, Vidám temetés, Életművésznők ellentétben most igazi nagyregényt alkotott. A könyv elején számtalan történetbe kezd bele, film-jelenetszerűen villantja fel nagyszámú szereplőinek életútját, regénye így mozaikszerűen építkezik a múlt, és jelen képeiből. Azonban, ha az első lapokon kitartóak vagyunk, elnyerjük méltó jutalmunkat, a könyv cselekménye hamarosan letisztul: a számtalan sorsból a jelenben kiemelkedik, nagyító alá helyeződik két női sors Másáé és Nyikáé.

Azok a nők, keresd a nőt, micsoda nő! Az összes a filmművészetből ismert ilyen típusú rácsodálkozás, Lludmila Ulickaja regényeinek főhősnőit is megilleti. Az írónő sok más egyéb egyedi írói eszköz használata mellett, bámulatos női alakokat formál meg regényeiben. Női szereplői sokszínűek, más és más indulat, érzelem által vezérelve alakítják sorsukat, de ami közös bennük, hogy igazi hús-vér emberek, akik bár a saját erkölcsi rendjük, értékeik szerint, de hihetően élik az életüket. Így van ez ebben a regényben is. Médea a bölcs idős asszony, külső megfigyelőként és tapasztalt tanácsadóként az egész család origójaként van jelen a könyvben, míg az érzékeny lelkű kiváló költőnő, Mása, és a csábítás nagymestere, materialista gondolkodású Nyika a család többi női szereplője által is megjárt, két lehetséges életutat személyesítik meg.

Kettőjük sorsa magába sűríti mindazon, a család múltjában szüntelenül visszatérő élethelyzeteket, amelyek a végzet sugallatát hordozzák magukban. Ulickaja szakmáját tekintve eredetileg genetikus, amely a könyvben úgy jelenik meg, hogy a sorszerűségét a családi külső jegy, a vörös hajzuhatag generációkról generációkra való ismétlődésével is hangsúlyozza. A regény azonban nem szorítkozik csupán a családi tragédiák és női életek bemutatására. A háttérben Ulickaja megrajzolja a multikulturális Szovjetunió, és a mai Oroszország problémáit, felvázolja a különböző népek együttélésének mindennapjait, dilemmáit. Ezek pedig elválaszthatatlanok a Médea és gyermekei hőseinek sorsától.

Az egyéni tragédiák, örömök, egymásra találások összekapcsolódnak a történelem alakulásával, egyes esetekben alárendelődnek annak, más esetekben éppen, hogy felülírják a viharos történelmi helyzeteket. Mint az már Ulickajánál megszokott, életigenlése e regény esetében sem hagyja cserben. Az írónő a tragédiákat, a végzetet az élet természetes velejáróinak tekinti, amelyekkel együtt kell, lehet élni, mintha a boldogságot felismerni csakis a bánat tükrében lehetne igazán. És ezzel együtt összeáll a mű, egy történelmi kitekintést nyújtó, izgalmas, szerkezetében modern regény, amelyből az egyik főszereplő, Mása szócsövén keresztül azt is megtudhatjuk, hogy Ulickaja költőként sem utolsó.