FőképBárány Ferenc azt írja a könyv utószavában, hogy Az élet értelmének élvezete úgynevezett „acquired taste”; vagyis olyasféle alkotás ez, aminek az ízét csak sokszori próbálkozás, lassú megszokási folyamat után tudjuk igazán élvezni.
Jómagam vitatkoznék vele, ugyanis nekem elsőre egyik kedvencemmé vált a Monty Python csoport utolsó nagyjátékfilmje. Az is igaz viszont, hogy saját ízlésemet semmiképp nem nevezném szokványosnak, sőt, akár a „kulturálisan perverz” jelzővel is illethetném.

De, mint tudjuk, ízlések és pofonok különböznek, egyszóval nem feltétlenül mindenki szívébe lopta be magát ennyire e széttrancsírozós, hányós, szexuális korlátokat nem nagyon ismerő filmalkotás.
E tétel még akkor is igaz, ha Az élet értelme nem teljesen megkérdőjelezhetetlenül osztatlan sikert aratott a nagyközönség körében, és a humoristacsoport hosszabb alkotásai közül csupán másik két filmjük, a Gyalog galopp és a Brian élete előzi meg saját listájukon.

Ám ami kiváló a mozivásznon vagy a televízió képernyőjén, nem feltétlenül nagyszerű nyomtatott formában.
Kivéve persze, ha valamelyik Monty Python alkotásról van szó. A brit abszurd humor eme sziporkái ugyanis még a dialektusok virtuóz kezelése, az önmagukban is nevettető arcjáték és egyéb gesztusok, a szokatlanul nagy szerepet kapott (s nem utolsó sorban egészen remekbeszabott) muzsika nélkül is hatásosak.

Mi több, a csak szavakkal operáló (na jó, az illusztrációk sokat dobnak a feelingen) könyvformátum még inkább kihangsúlyozza a fiúk vallás-, militarizmus-, imperializmus- és pénzközpontúság-bíráló üzenetét.
A könyvet lapozgatva van időnk elmerengeni az elképesztő nyelvi játékokon (melyek még a magyar fordításban is hatásosak maradnak), a vulgáris, morbid és obszcén jelenetek filozófiai mélységein, önnön semmiségünket kompenzáló önteltségünk harsány humorú kifigurázásán.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a szövegkönyv egy pillanatra sem pótolhatja, legfeljebb kiegészítheti, elmélyítheti a filmélményt.
A mozgóképpel szemben viszont bármikor magunkkal vihetjük (a hordozható médialejátszó azért mégsem az igazi), és akár percekre is kikapcsolódhatunk egy olyan alkotással, ami egymagában is némi értelmet adhat életünknek.
A kacagásnál ugyanis semmi sem oldja jobban a stresszt, stresszből pedig manapság jócskán kijut nekünk.

Kapcsolódó írások:Terry Jones: Könnyed középkor
Eric Idle: Hakni az űrben
Graham Chapman: Egy hazug ember önéletrajza
Holló Színház: Etelka, a tapír