Főkép

Amellett, hogy van egy rakás még mindig élő író, akiket félistenként tisztelek és szeretek, és még sokkal-sokkal több olyan, aki írt már olyat, amitől odáig voltam meg vissza, azért egy ideje már azt mondom, a ma is létezők között Beagle a legnagyobb mesélő. Ő az az író, aki bármely művének első mondatával képes megfogni, és aztán nem ereszt az utolsóig. Más írók is sziporkáznak egyéni ötletekkel, mások is képesek különleges hangulatot varázsolni, s messze nem ő az egyetlen, akinek akár egyetlen mondat alapján felismerhető saját stílusa van. De immáron ötödik magyarul megjelent könyvével ér el nálam olyan hatást, amire ilyen mélységben és mennyiségben csak kivételesen kevesek képesek.

Beagle történeteinek egyik fő közös vonása, hogy az író valami szédületes módon képes az adott főszereplő bőrébe bújni. Nem mindig mesél egyes szám első személyben, de minden alkalommal olyan mélységekig megy a jellemábrázolásban, hogy az olvasó minden szavát elhiszi. És azt hiszem, az összes magyarul is olvasható műve között a Tamsin a legmeglepőbb ilyen szempontból. Itt ugyanis egy 17 éves lány mesél arról, mi történt vele 13 és kb. 15 éves kora között. És hogy ez nem csak szerintem nagyszerű, az bizonyítja, hogy 2000-ben World Fantasy díjra jelölték a regényt, és a Mythopoetic-díjat meg is kapta.

Az első majd` 100 oldalon pediglen nem is történik semmi különösebben fantasztikus, bár már itt is lejön, hogy ez a hatvanas férfiember (1939-ben született) megdöbbentően hitelesen írja le Jenny Gluckstein, a pattanásos, gátlásait némi lázadással kompenzáló tinédzser lelki problémáit. Merthogy Jenny zongora- és énektanár anyja újra férjhez megy, ami azzal jár, hogy New York-ból a vidéki Angliába, Dorsetbe költöznek, s ha ez nem lenne elég, ott van az új férj két fia, Jenny leendő mostohatestvérei, na meg a 6 hónapos karantén, ami Jenny éjfekete macskájára, Kand úrra vár. Ez is jóval több, mint amit egy bakfis könnyedén fel tud dolgozni, de a könyv messze nem csak erről szól.

Merthogy Dorset és környéke telis tele van az angol ill. kelta folklór különféle tündérnépeivel (tölgymanók, bodza anyó, pukka, a Vad Hajsza, stb.), akikkel néha meggyűlik a baja a több évszázados Stourhead majorba költöző családnak. Ám Tamsin-t, a háromszáz éves szellemlányt csak Jenny látja. Tamsin, a Stourhead farm alapítójának lánya azért „állt meg” 1685 körül (a Monmouth-felkelés idejében), mert valami szörnyűség történt vele, és Jenny az egyetlen, aki segíthet neki, hogy békére találjon a lelke.

És Beagle nem lenne Beagle, ha mindezt valami lapos és unalomig ismert kliséket felvonultató módon vinné véghez (függetlenül attól, hogy Tamsin története nagyon is hasonlít megannyi szigetországi balladára). Annyit mondhatok, hogy izgalmakban épp úgy nincs hiány, mint elgondolkodtató és megható (de nem nyálas!) pillanatokban.

Beagle könyveire épp úgy jellemzőek a végtelenül bájos meg humoros momentumok, mint az, hogy valamiféle szomorúság is körüllengi őket. Nála sosincs tisztán happy end, és ez is egy olyan jellegzetessége, ami hitelessé teszi. Emellett a Tamsin a felnőtté válásról is szól, a maga elbűvölő, kedves és félelmetes módján. Arról is mesél, hogy a mostohatestvérek és -szülők is lehetnek jók és alkothatnak igazi családot, és hogy a barátság néha egészen különös áldozatokat kíván. Egyébként pedig külön ajánlom minden macskarajongónak! Szavamra, csuda árté ez a könyv!