Főkép

Kevés olyan gyerekeknek szóló történetet említhetnénk, melyet oly sokszor idéznek, melyre oly sokszor hivatkoznak, mint a francia pilóta és regényíró, Antoine de Saint-Exupéry (1900–1944) A kis herceg című műve. Az első oldalakba beleolvasva nem is értjük, mitől ily népszerű ez a kisregény terjedelmű mese. Gyermekkorunkban ezerszer elhangzott butuska megállapítások sorjáznak hosszú passzusokban, mintha az író azzal akarná elnyerni a nem felnőtt olvasók – vagy inkább hallgatóság – szimpátiáját, hogy őket tudatlanságból és tapasztalatlanságból eredő téveszméikben erősíti meg.

Ám az értetlenség miatt kudarcba fúlt rajzművészi szárnybontogatás históriája a kígyó bendőjében emésztődő elefánttal, hamar a puszta szavakon túlmutató értelmet nyer, amint megismerjük a Kis Herceg bolygóját felfedező török csillagász történetét. A könyvecske végső mondanivalóját előrevetítő üzenetet talán akképp foglalhatnánk össze: nem elegendő csupán a felszínt tekinteni, át kell látni a külsőségeken, hogy a dolgok valódi, mélyen rejlő és megváltoztathatatlan lényegét megismerjük. Vagyis ezúttal nem egy valós történet, hanem egyfajta allegória bontakozik ki a finom naivitással átszőtt cselekményből.

A mese főhősére a Szaharában lel rá a Saint-Exupéry-vel könnyen azonosítható elbeszélő. Amíg a pórul járt pilóta defektes repülőgépét próbálja megjavítani, a Kis Herceg mesél neki otthonáról, ahol egykor vulkánjait gondozgatta, szépséges és pótolhatatlan virágját ápolgatta, és ahol naponta akár negyvenháromszor is elgyönyörködhetett a naplementében; valamint hosszú vándorlásáról, melynek során különféle felnőttekkel találkozott. Ezek az emberek mind egy-egy jellegzetes típust testesítenek meg, akik a modern idők színpadát népesítik be. A király, a hiú, az iszákos, az üzletember és a tudós mind-mind önnön fontosságának illúziójában él, és a Kis Herceg csupán a lámpagyújtogatóval érez némi lelki rokonságot, lévén, hogy egyedül ő visel felelősséget valami önmagán kívül létező iránt.

Az újabb, földi élmények eztán egyrészt abban a hitben erősítik meg a Kis Herceget, hogy az emberek többnyire értelmetlenül, a dolgok eleve adódó jelentőségét figyelmen kívül hagyva cselekszenek, és kizárólag a gyermekkor nyíltsága menthet meg minket egy rövid ideig az anyagiasság és a felszínesség béklyójától. Másrészt a rókával való találkozás, a majdani társ lassú „megszelídítése” megtanítja őt, hogy elsősorban a kapcsolatteremtés, a másokra szánt idő hiányzik ahhoz, hogy kiteljesedjen az életünk.

Ám hiába, hogy az utolsó előtti fejezet oldalakon keresztül sulykolja belénk a panteista-transzcendentalista üzenetet: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”; hiába, hogy felnőttek ezrei fogadkoznak minden új esztendő elérkeztekor, hogy ezentúl ezt az örök igazságot szem előtt tartva élik életük, semmi sem változik, és mesterkélt világunk folyama hamarosan a megszokott mederben hömpölyög tovább. Saint-Exupéry pedig pontosan tisztába jött ezzel, mielőtt belefogott a történet megírásába, ezért is küldi vissza kisbolygójára a Kis Herceget.

Mégis, hacsak egy cseppnyi is, velünk marad valamicske e bájos szellemiségből. Mire a mese végére érünk, az elbeszélővel együtt minket is „megszelídít” az aranyhajú, éteri tünemény, akinek tragikus visszatértét a csillagokba nehéz könnytelenül olvasni. Habár jól tudjuk, ha elfogadjuk a „tanításait”, nem őt veszítjük el, csak a halandó, levethető kérget – a lényeg, a lélek ellenben velünk marad, és milliónyi csengettyű hangján hallhatjuk majd a Kis Herceg kacagását, valahányszor a csillagos égre emeljük a világ terhétől megfáradt tekintetünket.

A regény első európai megjelenésének hatvanadik évfordulójára a Móra Kiadó díszes külsejű kötetben jelentette meg a klasszikus történetet.

Kapcsolódó írás:
A kis herceg (DVD)