Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok

Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Kategória: szépirodalom
Oldalszám: 113
Ára: 1990 Ft

Két Esterházy-kötet megjelentetése egyetlen esztendő alatt ritka kegy.
Volt idő, amikor lázban égve vártuk a posztmodernség hazai apostolának egy-egy új regényét vagy publicisztikáját, ám akkor még nem csupán irodalmi, de politikai állásfoglalásnak is számított a rendszerbíráló felhangokkal sűrű „Kisssregény” alcím kiötlőjének kultiválása.
Idén, e szépirodalmi termésben különösen bőséges évben aztán újra két eredeti Esterházy-művel gazdagodhattunk.

A második 2006-os könyv, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok három dramolettből áll össze, melyek közül az első, a „Legyünk együtt gazdagok”, fricskát mutat általános gazdasági és marketing-elméletekbe menekvő korunknak.

Azt már a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek szubverzív irodalmában megszokhattunk (az irodalom terminust itt a legszélesebb értelmezésben használom), hogy a „nagy igazságokat” a „főgonosz” mondja ki, ezzel kihangsúlyozva az értékek, etikai normák pluralizmusát és relativizmusát.
Elég Updike eastwicki boszorkányai megrontójának, vagy a Mátrix Anderson ügynökének társadalomkritikus szavait felidéznünk.

Esterházy reklámmosolyú kapitalizmus-ügynöke azonban túltesz mindőjükön. Kiselőadásában nem pusztán pluralizálódnak vagy relativizálódnak, hanem egyenesen önmagukat oltják ki az erkölcsi megnyilvánulások.
Ezáltal morális légüres térbe kerülünk - akárcsak megélt életünkben. Végképp megszűnnek a bizonyosságok, értelmüket vesztik a szavak, s csak az önmagában álló szöveg, az előadás marad. Vagy az sem. Csak szavak.
Szavak, melyeken elmélázhatunk, melyeket alaposabban átrágva magunkba fordulhatunk.

A második darab, az „Affolter, Meier, Beil” szintén a szavak játéka. Kortárs felfogásban abszurd színművecske, mely nem meglepő fordulattal rövidre zárja a fikciót és a valóságot, ám ennél mégis többet ad.
Az avantgárd modernizmus továbbvitelét, a zenei alapú strukturalizmus apoteózisát. Költészetet és élvezetet. Az egyértelmű üzenet tagadását.
A mindent átfogó, művészileg mégis pozitív kicsengésű negációt.

A harmadik dramolett, mely a „Rubens és a nemeuklideszi asszonyok” címet kapta, a késő huszadik-kora huszonegyedik századi lét szórakoztató paradoxitását tükrözi.
E színpadi szöveg leírt változatát olvasni nagyjából olyan, mint kompaktdiszkre rögzített barokk zenét hallgatni autentizáló előadásban. Benne a flamand barokk - mely művészettörténeti kor elfogadottan posztmodern metaforaként kezelhető-kezelendő - passzionátus s kiteljesedett érzékiségének, valamint a német modernség ésszerűség-centrikus idealizmusának horizontjai olvadnak össze az örökkévalóságban.

Rubens, a nagy festő, a zseni, ugyanis több értelmezési síkon is - átvitt, figuratív értelemben éppúgy, mint valóságosan - halott.
A mű csapongó, az evilágibóli kiszakítottságnak köszönhető kontrasztos egymás mellé helyezések miatt nyelvében humoros-ironikus elmélkedés. Tökéletes ellentételezése, s egyben lekerekítése a posztmodern utáni értékpluralizmus metaforájának, ami a kötetnyitó „Legyünk együtt gazdagok” alapkövének tekinthető.
A vulgáris, az archaikus, az anakronisztikus szembehelyezése a sziporkázó nyelvi formákkal, a mélyfilozófiával, vagy az ismeretközléssel a szellemesség - részint mint szellemmel telítettség, részint mint tréfásság, élc - mélyrétegeit fordítja ki a felszínre.

Felhőtlennek mutatkozó öröm, hogy két Esterházy-kötet jött ki idén, ám egyben figyelmeztetés is. Talán nincs minden olyannyira rendben magunk körül, amennyire szeretnénk; talán eljött az ideje a figyelmeztetésnek.
Az író végtére is érzékeny műszer, aki-amely rögtön jelez, ha finom rezgések remegtetik meg az élet szemmel nem látható rétegeit.

Galamb Zoltán