FőképNéha elgondolkozok azon, hogy mi visz rá, hogy elolvassam a háromezer-négyszázhuszonötödik Wodehouse könyvet.
A Jeeves-es történeteknek ugye ugyanaz a pár ember a főszereplője, nagyjából egy-két helyen játszódnak, viszont nem folytatásos történetek, tehát még az izgalmat sem tartja fent semmi: pl. meglőtték Gussie-t vajon, belehal-e? Ilyenek nincsenek.
Akkor mégis miért?

És ezt nem csak nekem, hanem még jó pár embernek meg kell kérdeznie magától. Ráadásul a tévésorozatban egy csomó poént lelőnek, úgyhogy meglepetés szinte biztos, hogy nem ér minket. Szóval nem a meglepetés miatt.
Ezek után szinte egyértelmű a válasz: valahogy megszerettük/tem a szereplőket. A mindig csetlő botló főhőst, Bertram-ot, akinek valamit rendbe kell hoznia, el kell rendeznie, annak ellenére, hogy ilyesmihez egy csöpp tehetsége sincs.

Ráadásul, ebben az esetben (is) a hülyeség magabiztossággal párosul, ami eléggé megviseli a környezete idegeit. De hát az az ő bajuk! Ha ennyi idő alatt sem tanulták meg, hogy óvakodni kell a fiatalúr ötleteitől…
Bertram szinte egyetlen értéke, azon túl, hogy tökéletes úriember, és mint ilyen, tökéletes italokat kever, meg még egy csomó angolos dolog, az inasa Jeeves, akinek – ellentétben gazdájával – isten áldotta tehetsége van az ügyek elrendezésében, az összekuszálódott dolgok kibogozásában.

Ellenben teljesen tehetségtelen abban, hogy egyetértsen gazdája divatszeszélyeivel. Ő az az ember, aki a sötétben mozgatja a szálakat, és ha Pelham Grenville Wodehouse nem ítélte volna szolgasorsra, bizonyosan rég valami szuperkém vagy államelnök lenne.

Az inasok ugye ritkán beszélnek (a filmekből nekem legalábbis ez jött le), olyannyira, hogy alig van pár mondata a regényben, de mégis, ő az egyik főszereplő, és ezt anélkül is tudjuk, hogy feltűnne a neve és a regény címe közötti egyezés.
Nem tudom az író látta-e a Hyppolit-ot, de nekem valahogy ő jut az eszembe, főleg, amikor angol megfelelője éppen finoman valami illendő-nem illendő kérdésben helyre tesz valakit.

Ez már két ok, és akkor még a gőtemániás barátról, az érzékeny szakácsról, aki francia lévén tud főzni, és a kezében tartja a gyomorbántalmakkal bíró ura jó kedélyét, aki a pénztárcájánál fogva a kezében tartja a nagynéni jó kedélyét, aki viszont unokaöccsi kötelezettségei révén uralkodik Wooster felett, még nem is beszéltünk.
Mindenki függ valakitől – ennek megfelelően akar valamit attól a valakitől – és mindenki sakkban is tud tartani valakit azzal, amit az a valaki akar tőle.
Itt persze nem a Cosa Nostra angol megfelelőjéről beszélünk, mert ezek a dolgok olyan apróságok, mint például a házasság, vagy egy, az újságunkat a pácból kihúzó csekk.

Természetesen Bertram megint a maga módján próbálja meg rendezni a helyzetet, amiből fetrengősre nevettető helyzetek születnek. Arról nem is beszélve, hogy ahelyett, hogy a viszonyok rendeződnének, inkább elmérgesednek.
Szerencsére az alagút végén ott van az inasok gyöngye, aki szerényen, a háttérből – persze lóvá téve mindenkit – rendbe hoz mindent, pont mielőtt tragikussá fajulnának az események.

Jó ilyet olvasni: hogy van egy jó tündér, és az segít az embernek, akkor is, ha az a jó tündér történetesen egy inas. És pszichológus. Meg sofőr. És házasságközvetítő. Személyi edző. Divatdiktátor. Titkár. És ahhoz képest, hogy átvág mindenkit, valahogy senki nem haragszik rá, még mi sem.
Oké, a szereplőknek nem mindig esik le, hogy ők most meg lettek táncoltatva. De egy dolog miatt lehet, hogy mégis mérges vagyok rá. Ha megoldja a dolgokat, véget ér a történet, és az annyira nem jó.

A szerző életrajza