Főkép

A hetedik kötet sem lett soványabb, mint az előzőek, ezúttal is napokig olvashat a vállalkozó kedvű rajongó Isaac Asimov (1920-1992) terjedelmes életművéből. Ezúttal a sci-fi, mára klasszikussá nemesedett időszakából, az 1950-es évekből csemegézünk, az ismeretterjesztés, a sci-fi és még néhány egyéb műfajt is magába olvasztó teljes Űrvadász sorozat formájában, ami eredetileg Paul French álnéven jelent meg.

A ciklus az idősebbek számára nem ismeretlen, hiszen a kilencvenes években már megjelent magyarul. De ugye a díszkiadás mégiscsak impozánsabban mutat a könyvespolcon, és időben is tovább tart rongyosra nyűni. Ismeretterjesztést írtam, s ezzel nem járok messze az igazságtól, hiszen Asimov az ötvenes évek tudásanyaga alapján alkotta meg történeteit. A Mars, a Vénusz, na meg a többi égitest leírása teljesen megfelel a korabeli elképzeléseknek. A hatvanas évektől kezdődően aztán rendre megdőltek az addigi „tények”, így aztán tudományos szempontból ma már csak érdekességként vehetjük figyelembe a leírtak többségét, de erre a szerző is felhívja a figyelmet előszavában.

Mondjuk ez engem nem zavar, hiszen az itt olvasottaknál jóval nagyobb blődségeket is láttam már nyomtatásban. A sci-fi ettől még sci-fi, s az Asimov által megálmodott jövőbéli tudomány alaposan átalakította az emberi társadalmat. Nyoma sincs nemzetállamoknak, helyüket az önállóan politizáló és kereskedő bolygók, illetve bolygószövetségek vették át (megtörtént a kirajzás az anyabolygóról).

A hivatalos változat szerint az emberiség még mindig egyedül van az univerzumban, eddig ugyanis még nem sikerült más, hozzá mérhetően értelmes fajjal találkozni. Ez mondjuk különösképpen senkit sem izgat, elvégre a mindennapi problémák lekötik a lakosságot, illetve a csillagközi helyzet fokozódása a hatalommal bíróknak okoz fejfájást.

A XX. században ilyenkor lép színre az ügyeletes hős (mondjuk James Bond), és megnyugodhatunk, a távoli jövőben sincs ez másként: David Starr nélkül már régen dúlna az űrháború. A földi Tudományos Tanács titkos fegyvere szerfelett hatásos megoldás a problémákra, egyszemélyben hős, tudós, detektív és kalandvágyó örökifjú. A médiától ráadásul megkapta a hangzatos Űrvadász címet (ennek hátterét most nem részletezem, annál hosszabb és különben is szerepel az első történetben).

A történetekről nem sokat lehet mondani, azon kívül, hogy klasszikus, Asimovra jellemző stílusban íródtak. Ami a cselekményre helyezi a hangsúlyt, jellemábrázolás és költői leírások csak elvétve fordulnak elő. A világ megszokott rendjét megzavaró esetek meghaladják a hétköznapi emberek képességeit, így újra meg újra szükség van „a hős” közbelépésére.

Lehet, hogy ez így elsőre nem tűnik túl izgalmasnak, de Asimov annál sokkal jobb író, mintsem untatná olvasóit. Bámulatos mi mindenre futotta az idejéből, hiszen ezekben az években, az Űrvadász sorozat mellett még megírta az első Alapítvány trilógiát, és A halhatatlanság halálát – hogy csak pár címet említsek.

A kötetben szereplő írások:
Az űrvadász (1952)
Az aszteroidák kalózai (1953)
A Vénusz óceánjai (1954)
A Merkúr óriási napja (1956)
A Jupiter holdjai (1957)
A Szaturnusz gyűrűi (1958)

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia

 

A szerző életrajza