Jostein Gaarder: A történetárus

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2006
Fordító(k): Bán Anikó
Kategória: szépirodalom
Eredeti cím: Sirkusdirektørens datter
Oldalszám: 208
Ára: 2490 Ft

Hú, ez a Gaarder azért csuda fura egy író! Vagyis a könyvei furák. Mindegyik egészen sajátos, mindegyikben van valami különleges, szokatlan ötlet vagy vonás, ami miatt mind ínyencség-számba megy.
A történetárusra meg különösen igaz ez.

Mikor a cikk megírása előtt utánanéztem a neten Gaardernek, kiderült, hogy nemrégiben alaposan beletenyerelt a méhkasba, amikor a maga módján hangot adott Izrael libanoni bombázásaival kapcsolatos ellenérzéseinek.
A bibliai próféciák stílusában írta le többek között azt, hogy mennyire gáz, ha civileket gyilkolnak, tartozzanak bármiféle nemzethez vagy valláshoz. És sokaknak nem tetszett, ami a cikkben szerepelt.
De én nem erről akarok beszélni. Legyen elég ennyi: Gaarder egyik könyve sem antiszemita. (Viszont a fordító Mátyásnak fordította az egyik evangélium íróját, Mátét…)

A történetárus korántsem annyira pozitív és/vagy humanista, mint a norvég író többi műve.
Ez bizony ízig-vérig felnőtt könyv, így nem is lehet hasonlítani pl. a filozófia történetét csoda olvasmányos formában leíró Sofie világához, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgató, egyszersmind szépséges A narancsos lányhoz, amik ugyebár gyerekeknek is íródtak.

Ez a regény egy olyan emberről szól, aki őrületesen gazdag fantáziával rendelkezik. Folyamatosan buzognak elméjében az ötletek, a történetek, amiket kénytelen leírni - de nem megírni. Ő nem író, ő csupán ontja a vázlatokat, a szinopszisokat, de nem vágyik az írók életére, nem akar rivaldafényben sütkérezni.
De szüksége is van rá, hogy anonimitásban maradjon, mivel történet-vázait áruba bocsátja, és lassan, akár egy pók, hálót sző az írók és könyvkiadók között.

A legkülönfélébb műfajú, stílusú és cselekményű ötleteket ad el a legkülönfélébb embereknek, ami biztosítja számára a jólétet - ahogy azon vevői számára is, akikben megvan a kellő igyekezet és tehetség.
Ám a történet valahol a végén kezdődik: a Pók lelepleződésekor. Mert egy ilyen kiterjedt hálózatot nem lehetséges hiba nélkül kézben tartani.

És akkor főszereplőnk leül a laptopjához, és megírja a saját történetét - melybe (ahogy Gaardertől megszokhattuk, meg ahogy magához a regényhez illik is) számos kisebb sztori ágyazódik, amik - finoman szólva - önmagukban is megállják a helyüket, és hihetővé teszik a Pók meséjét.
Különösen fontos a cirkuszigazgatóról és lányáról szóló történet, amit több verzióban is olvashatunk, s valahányszor felbukkan, kulcsfontosságú - úgy a gyermek Pók életében, mint a 48 éves, befutott és talán életét mentő történetárus számára.

Gaarder olyan alakot alkotott a Pók személyében, aki nem lesz szimpatikus az olvasónak, ám ahogy halad előre a krimi-szerűen izgalmas és szövevényes történet, úgy derül fény csaknem mindenre: miért lett a Pók azzá a fura személlyé, aki, minek köszönhető képzelőerejének szinte emberfeletti gazdagsága, mi motiválja, mi irányítja, mi minden vitte arra az útra, ami annyi bűntől terhes, s oly’ hátborzongató végkifejlet felé halad.
És az író nem ítélkezik, hanem csak mesél, úgy, ahogy csak nagyon kevesek tudnak.

Uzseka Norbert