Főkép

Futballregény. Ennél abszurdabb szókapcsolatot kitalálni is nehéz. (No jó, elismerem, nem annyira nehéz, de mégis…) Ráadásul valójában nem is regény, csak kisregény. De (legalább?) nem kisssregény, igaz utalni azért talán megengedett rá, ha már maga a szerző is megteszi, hiszen a történet (megint csak kérdőjelek egész sorát kellene kitennem ide), melynek manapság divatos – mit divatos!, trendi – önéletrajzi (jellegű) hangvételű felütése nem kevéssé megtévesztő, végül a mai magyar rögvaló és az egykori Rákosi-diktatúra, valamint a foci, konkrétan a focisikerek, még konkrétabban az aranycsapat ontológiai összefonódásainak elemzésébe csap át.

Fejlődésregény tehát? Fejlődés és regény tagadhatatlanul együtt van itt, de ami fejlődik, kifejlődik, az nem az egykorvolt kisfutballista – legfeljebb egészen naggyá váló, a válogatottságig eljutó kisöcs, Márton, aki egykor még a braziloknak is gólt rúgott (ráadásul győztes meccsen) –, hanem a szöveg, a szavak egyre bonyolódó, újabb meg újabb motívumoktól átszőtt hálózata, ami nem csak a focikapu hálójával, hanem a mennyei harmóniák evilági másaival, a fúgával és a szonátával is rokon. Ha tehát bárki azt gondolná az első lapok olvastakor, hogy Esterházy elfelejtett volna bánni a szavakkal, nagyon téved. Hacsak nem a jól megválasztott vulgarizmusok hiányoznak (többnyire), ám ezen kívül mindent megkap az olvasó, amit egy Esterházy-könyvtől megkaphat.

A regény(írás) ürügye egy németországi utazás (hallottunk már ilyet, volt példa rá – Viktor Jerofejev az egész világot [persze ez lódítás, erős túlzás, és talán nem is igaz] bejárta, hogy regényt kanyarítson az élményeiből), de az utazás valóban csak ürüggyé degradálódik, amikor témaként előkerül a német-magyar futballviszonyok elkerülhetetlen ómega-pontja, mintegy kicsúcsosodása és egyben vége is, a „berni német csoda”, az aranycsapat igazságot felforgató, váratlan veresége. A regény e kudarc köré épül, ez az anekdoták és a szöveg egészének gravitációs középpontja is. A csúfos és a magyar labdarúgás sorsát örökre meghatározó fiaskó hat variációban nem ismétlődik meg (Esterházy mintegy átírja a történelmet – ugye, mennyire ismerős?), hogy helyreálljon az isteni rend, ám a következmények éppígy isteni fricskaként negálnák, negálták volna a regény megírását lehetővé tévő eseményeket.

Inkább elmélkedés, (elmulasztott esély)latolgatás ez a regény; a hazug szocialista múlt és az eltorzult, kapitalista jelen, a múlt gyűlölete és a múlt utáni nosztalgia ütköztetésének szavakká párolt, szöveggé redukált (vagy dagasztott) belső története. Mindezt első kézből származó futball-élmények és a futballhoz kevésbé közvetlenül köthető emlékek töltik ki, szövik át, melyek közül nem egyet már más, köznapibb, irodalmiatlanítottabb formában is ismerhetünk (mint a profi és amatőr focista közti különbség illusztrációit).

Futballregény, ami valójában nem a fociról szól – vagyis mégis, de mégsem úgy szól a fociról. Abszurd módon humoros, szomorkásan vidító (ahogy az egy ízig-vérig közép-európai, konkrétabban: magyar regényhez illik), elkeserítően nagyszerűen, letaglózó nyelvi leleménnyel és tudatossággal megírt kötet. A benne leírtak formai bravúrjainak (kezdők kedvéért, értsd: a stílus) utánzásával otthoni körülmények között senki ne próbálkozzék, mert maradandó károkat okozhat írói önbecsülésében.