Főkép

Ha nem tudnánk pontosan, hogy nem így van, és ha nem találnánk folyamatos utalásokat Kansas rónaságaira, azt hihetnénk, hogy az Oz birodalmába vetődött Dorka kalandjaiban egy európai népmesének kissé modernizált, s különösebben még csak fel sem tupírozott változatát csodálhatjuk. A cselekmény, a szereplőtípusok, a jellegzetes mesei helyzetek ugyanis kivétel nélkül mind az Atlanti-óceán hozzánk közelebbi partjainak történeteit idézik.

Dorkát és kiskutyáját, Totót forgószél ragadja fel és repíti el a mesék varázslatos birodalmába. Ám amint a kislány a jó és gonosz boszorkák, na meg Oz, a nagy varázsló földjén találja magát, megkezdődik a keresés, vagyis Dorka felkerekedik, hogy Oz Smaragdvárosába jutva a bölcsek bölcsének segítségével megtalálja a hazajutás módját. Útközben három különös figurának segít, akik a lányka jósága miatt szívesen csatlakoznak hozzá. A Madárijesztőnek, a Bádog Favágónak és a Gyáva Oroszlánnak azonban saját érdekük is, hogy a nagy varázsló színe elé járulhassanak. Az első észért, a második szívért, a harmadik bátorságért óhajt folyamodni a smaragdzöld palotában.

A jellegzetesen európai mesei elemek sora azonban itt nem ér véget, hiszen Dorkának és barátainak előbb egy veszélyes feladatot kell végrehajtania: el kell jutniuk a kvarangyok országába, és ott le kell győzniük a gonosz Nyugati Boszorkányt. Sikeresen teljesítik a rájuk bízott, lehetetlennek tűnő feladatot, a beígért „ellenszolgáltatást” azonban nem kapják meg olyan könnyen, ahogy számítottak rá. Végül persze minden jóra fordul: a három hős segítőtárs mindegyike saját birodalma felett uralkodhat, Dorka pedig visszakerül Kansasba.

A mese különleges erejét a fantasztikus elemek és valósághű részletek összemosása adja. A Madárijesztő például ugyanabban a mondatban óvja meg elmés ötlettel barátait, mint amiben ki kell pofozni őt, a szalmát kell eligazgatni benne, hogy emberibb formája legyen. Dorka elsősorban szintén nem a ráruházott varázserőknek, hanem a puszta szerencsének, kedvességének, külső beavatkozásoknak köszönheti sikereit. Baumnak még azt is sikerül elérnie, hogy a nyilvánvaló tanító jelleget ügyesen elleplezze a mesealakok jópofa bumfordiságával.

Az Oz, a nagy varázsló tulajdonképpen ugyanaz a huszadik század fordulójának irodalmában, mint a Varázsfuvola a zeneművek között: mitikus elemekből összerakott tanmese, ahol a szórakoztató körítés komolyabb, ám mégsem túl komolyan veendő mondanivalót takar, s melynek hősei a látszatok leleplezésével szabadulnak meg az őket fogva tartó bűvhatalmak béklyóitól. Igazi bűvészmutatvány, múlt és modernség tökéletes elegyítése, egy évszázaddal később is frissnek ható, csodálatos történet.

Kapcsolódó írás:

Ötven nagyon fontos gyerekkönyv