Főkép

Ha öt vagy tíz évvel ezelőtt valaki arról érdeklődött, kit tartok kedvenc írómnak, habozás nélkül rávágtam, hogy Kurt Vonnegutot. Ma már nincs kedvenc íróm. Hogyan is mondhatnám, hogy bármelyik tollforgatót jobban szeretem, mint mondjuk Dosztojevszkijt, Hessét, vagy akár Karinthyt. Viszont ha Vonneguttól új kötet jelenik meg, mindig igyekszem haladéktalanul beszerezni, és amint lehet, el is olvasni azt. És eddig sohasem kellett csalódnom a fekete humor amerikai veteránjában, legfeljebb nem mindig azt kapom, amire eredetileg számítottam. Ahogy ezúttal is történt.

A meglepetés persze nem a könyv kézbevételekor ért, hiszen tudni lehetett, hogy A hazátlan ember egybefüggő önéletrajzi esszégyűjtemény. Ellenben új regényt vártam volna, mert sokáig valahogy erre engedtek következtetni Vonnegut folyamatban lévő művéről szóló nyilatkozatai. Ám úgy tűnik, az Időtörés végül valóban az immár nyolcvannégy éves Pall Mall-függő láncdohányos utolsó hosszabb elbeszélő prózája lesz, és csupán zsenijének morzsáit, valamint selyemnyomatú képeit hajlandó megosztani a szélesebb közönséggel. Mégis, ha alaposabban tanulmányozzuk A hazátlan ember elsőre talán összefüggéstelennek tetsző fejezeteit, kiderül, hogy a mű nem kizárólag egy író gondolatainak gyűjteménye, hanem egyfajta esszé-regény, ami felöleli, rendszerbe szervezi Vonnegut egész írói pályáját és korszerűtlenül aktuális, kellemetlen meglátásait az Egyesült Államok és általában a nyugati világ álnokságáról és önmegtévesztéséről. (Hogy ebből mennyi a szerkesztő érdeme, azt csak az alkotók tudhatják.)

A rövidke, ámde annál velősebb tanulmányokhoz Vonnegut mintha újraolvasta volna eddigi regényeit, novellás- és tanulmányköteteit. A könyvben fellelhető szinte minden idea vagy egy korábbi ötlet többé-kevésbé szó szerinti idézete, vagy annak továbbgondolása.
Felfedezhetünk egész passzusokat többek között a Macskabölcsőből és a Börtöntöltelékből, de nem kevés többek között Az ötös számú vágóhíd élményalapjául szolgáló Drezdai szőnyegbombázásra, az Utópia 14 eszmei hátterét és keretét adó, elembertelenítő technológiai fejlődésre, vagy a Börleszkből ismert nagycsaládokra való utalás sem.

Ami újdonságot jelenthet a szenvedélyes Vonnegut-olvasóknak, az a Bush-kormányzat leplezetlen bírálata, és annak kimondása, hogy az emberiség egyik legnagyobb bűne nem a drogok, vagy a cigaretta fogyasztása, hanem az ásványi energiahordozók felelőtlen fecsérlése, ami a kifogyóban lévő készletek miatt - mintegy elvonási tünetként - még felelőtlenebb, és szemtelenül embertelen háborúk kirobbantásához vezet. Máskülönben ugyanazok a rögeszmék, ugyanazok a visszatérő témák és motívumok bukkannak újra meg újra elő A hazátlan emberben is, mint minden más Vonnegut műben; az új könyv pedig „csupán” ezek kollázsszerű egybehalmozása.

Aki unja már az amerikai vezetés pocskondiázását, a szeretet igéinek sulykolását, vagy taszítja a bevallottan szocialista világlátás, esetleg az írói (szerintem cseppet sem öncélú) önismétlés, az bele se fogjon az új Vonnegut-kötet elolvasásába. Aki viszont örömét lelte/leli a regények bevezetőiben, vagy az olvasóhoz ki-kiszóló, vele összekacsintó író-elbeszélő filozofálgatásaiban, most sem fog csalódni az idős mesterben, aki „beperelni készül” a Pall Mall gyártóit, amiért több évtizedes „önpusztító” életmód után is él, és alkotni képes.

A szerző életrajza