Főkép

A mai tinédzserek sokkal tapasztaltabbak, mint mondjuk a száz évvel korábbi korosztályuk volt. Az egyre nagyobb mennyiségben érkező információk (iskolában, otthon, tévéből), valamint a nevelési elvek enyhülése, kötelességek helyett a jogok felé történő eltolódása is felerősíti ezt a folyamatot. De nem csak tapasztaltabbak, hanem „érettebbek” is. Manapság nehéz vitatkozni azzal a ténnyel, hogy egy 14 éves indiai leány már feleség, és gyerekei vannak. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az indiai „asszony” már önállóan látja el családját, vagyis ez a lehetőség nem a szüleire marad. Ám úgy gondolom, a magyar nyolcadik osztályosok többsége ennyire önálló és független életre (annak kötelezettségeivel és nehézségeivel együtt) még nem vágyik.

A felnőtté válás útján óhatatlanul elérkezik az idő, amikor már nem szeretnek kézen fogva sétálni a szülőkkel, a közös nyaralás kezd cikissé válni, és a családban lévő házi szabályok inkább nyűgöt, mint biztonságot adó, a kölcsönös tiszteletre alapuló viszonyt jelentenek. Ugyebár ott volt Rómeó és Júlia (a maga tizennégy évével), akik képesek voltak szembeszállni őseik akaratával, és szerelmük érdekében mindent vállalni. Na persze, tehetős elitgyerekként nem kellett kistestvérükkel, vagy lerokkant apjukkal tölteni idejük nagyobbik részét, és ugye anyagi gondjaik sem voltak. Így persze könnyű. Bezzeg aki naponta iskolába jár, aztán tanul és házi feladatot készít, majd segít a házimunkában, az kénytelen ábrándozással beérni saját jövőjét, vagy jelenét illetően. Amibe a továbbtanuláson kívül a másik nem iránti érdeklődés is beletartozik.


Prudence King (tizennégy éves) hátrányos helyzetű leányzó mindezt sikeresen továbbfejlesztette, hiszen osztálytársai helyett a rajztanárba lesz szerelmes. Ez így igazi leányálom, ám a valóság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. A ránézésre egyszerű esetet (többek között) azért is problémás, mivel korábban nem járt iskolába, édesapja otthon tanította neki mindazt, amire úgy vélte, lányának szüksége lesz az életben. Csakhogy Mr. King még a saját ügyeit sem képes jól intézni, családja sem anyagiakban nem dúskál, sem a világ dolgaiban nem járatos. Mondtam ugye, hogy Prudence hátrányos helyzetű?

Tizennégy évesen elkezdeni az iskolát – hát vannak ennél jobb elfoglaltságok is. Tizennégy évesen belezúgni a rajztanárba, akinek felesége és két gyereke van, miközben az osztályból senkivel sem vagy jóban – hát ennél is létezik okosabb választás. Prudence önfejűsége nem feltétlenül csodálatra méltó, sokkal inkább jellegzetes példája annak, hogy mindenki csak a saját hibájából képes igazán okulni, minden rábeszélés és óvás esélytelen.

Jacqueline Wilson birtokában van az írástudók számára ajánlott tehetségnek. Úgy képes átlagtól eltérő sorsokról mesélni, hogy szinte rákényszeríti az olvasót a gondolkodásra. Mindezt nagyon rafináltan, közvetlen utalás vagy példabeszéd alkalmazása nélkül éri el, elvégre maga a történet olyan, amit nem lehet szó nélkül befogadni. De itt nem olyan programról van szó, mint az ifjúsági színielőadásokon, ahol a nézők kiabálva figyelmeztetik hőseiket a veszélyre, inkább olyan helyzetek sorjáznak egymás után, amelyek beindítják a gondolkodás folyamatát, s mindenki arra jut, amire akar. Na ez az igazi művészet...