Főkép

Újrahasznosítás – nem tehetek róla, menet közben ez jutott eszembe a legutolsó magyarul megjelent Feist könyv kapcsán. A sorozat előző két kötetében megismert és megutált gonosz Kaspar herceg (Olasko ura) mint ismeretes, megérdemelt büntetését letöltendő mágikus segédlettel a távoli Novindus kontinensére került. A hír olvastán a legtöbb rajongó megnyugodva hátradőlt székében, és a soha viszont nem látás tudatában várta a következő izgalmasan megírt kötet, hiszen az Árnyak Tanácsa (titkos világvédő szervezet) egyre tisztában érzi egy közelebbről nem ismert fenyegetés jelenlétét Midkémián. Igazi varázslónak és harcosnak való kihívás.

A folytatásban mindez nem így alakul, hiszen a cselekmény továbbvitele helyett Feist – számomra váratlan módon – írói figyelmét az egyszer már leírt Kasparra koncentrálja, aminek eredményeként egy teljes köteten keresztül az kísérjük nyomon, miként próbál visszatérni hazájába a száműzött herceg. A célja nem más, mint bosszút állni ellenségein (ez a motívum kísértetiesen hasonlít Karom esetére, aki hasonló indíttatásból lett ügynök). Gonoszunknak vajmi kevés ideje marad a részletek kidolgozására, mivel sokkal fontosabb feladat vár rá: életben kell maradnia a számára idegen világban, annak is vízben és barátokban szegény sivatagos részén. Az istenek kegyeként, no meg élni akarásának köszönhetően túléli a pusztaságot – de ez még csak a kezdet a rá váró nehézségek sorában.

A szereplők belső fejlődésének ábrázolása eddig sem volt idegen a szerzőtől (hamarjában Mara Acoma jut eszembe), ez azonban nála nem jelent mélylélektant vagy más effélét, de számomra hihetően meséli el honnan hová zajlik a változás. Mindeközben természetesen nem marad el az egész világot érintő bonyodalom, hiszen miként Kaspar sem került a süllyesztőbe, úgy más, korábban semlegesített ellenfél sem tűnt el véglegesen. Ha mindez nem lenne elegendő problémának, a tényleges fenyegetés jóval régebbről és messzebbről érkezik.

Feist ismét elvarázsolt, a tőle megszokott színvonalon képes bonyolítani az eseményeket, végig izgalomban tartva az olvasót, utalva előzményre, felvezetve a folytatást, ami reményeim szerint hasonlóan lebilincselő lesz. Ennél többet nem is várok tőle.