Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Dan Abnett: Szellemgyártó

Akárcsak az Első és Egyetlenben, itt is leginkább a hatalmas csaták és mészárlások viszik a prímet. Alighogy megalakult a Tanith világának ezrede, amely a Császár szolgálatára rendeltett, a Káosz erői megsemmisítő csapást mértek a bolygóra. Csak Gaunt komisszár-ezredes lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy legalább ez a háromezer tagú harci egység megmenekülhetett.

Innen veszi kezdetét Gaunt „szellemgyártása”. Az ezredet egyik Káosszal fertőzött világról a másikra küldik, hogy a lehető leghalálosabb küzdelmekbe vessék be. A harcok közti szünetekben állandóan visszatérő dilemmájuk, hogy parancsnokuk helyesen cselekedett-e, amikor kimentette őket Tanith elpusztuló világáról ahelyett, hogy hagyta volna öngyilkos, de hősies harcban megsemmisülni az ezredet.

Ahogy a Birodalmi Gárda halad bolygóról bolygóra, úgy válik egyre tisztábbá az egységén belül, hogy ki hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. A folyamatos harci cselekmények mellett, amelyek révén a tanithiak végül is rendkívül hatékony és ütőképes harci egységgé kovácsolódnak, ez az egyik központi motívum.

Mindezek mellé párosul a különféle harci alakulatoknak és azok vezetőinek ellentéte, illetve barátsága az ezreddel. Ez a motívum Willi Heindrich Vaskereszt című regényét juttatja eszembe, ahol Steiner tizedes áll szemben parancsnokaival, Triebig szárnysegéddel és Stransky századparancsnokkal.

Abnett törekszik arra, hogy minél jobban megismertessen bennünket az ezred egy-egy tagjával. A könyv minden fejezetének más-más főszereplője van, Gaunt alakja néha másodlagossá válik. Így tényleg úgy érezhetjük, hogy az Első és Egyetlen a főszereplő, nem pedig annak parancsnoka.

Habár Abnett műve továbbra sem vetekedhet Ian Watson regényeivel, határozattan pozitív irányú változások fedezhetők fel benne. Ami annyira hiányolható volt ez első részből – korántsem olyan főhősökkel találkozhatunk, mint Jaq Draco vagy Lexandro d’Arquebus, valamint a történések sem olyan világrengető dolgok, összességében talán a „watsoni feeling” hiányának nevezhetnénk – az a regény végére kezd testet ölteni.

Az utolsó fejezetben feltűnő inkvizítor és eldák, végre visszahoznak valamit ebből. Azt hiszem, ha a sorozat ilyen irányban folytatódik, lassan igazi és hamisítatlan Warhammer 40.000 regényeket kaphatunk.


Mezei Attila - 2006. február 23.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!