Főkép

„Aki nem mond és nem hallgat mesét, az csak a pillanatnak él, és az nem elegendő.”

 

Persze. Gyerekeknek. Én meg olvassak horrort?! Talán gyerekeknek is, vagy valami. A szerző persze a könyv végén kimagyaráz, de én már irigykedek és kész. Még mielőtt újabb jellemgyengeségemet fedném fel, kimagyarázni igyekszem magam én is.

Ezek a történetek varázslatosak. Nem ér, hogy csak a gyerekek kapják őket. A mázlisták. Tehát. Kinyitva a könyvet kapunk 36 nem csak gyermekeknek szóló történetet, egy elő- és egy utószót. A 36-os szép szám, és biztos vagyok benne, hogy jó sok mágiát lehet hozzá kapcsolni (lehet, hogy ez a könyv titka), de ez mondjuk egy gyerek szempontjából lényegtelen.

Ha a történetbeosztó ember igazán ügyes, és a hétvégéket meghagyja a rajzfilmeknek, akkor egy nappal több, mint hét hétig tudja magát és gyermekét elszórakoztatni a könyvvel. Azaz egy nap eshet hétvégére, egye fene. Ha állami ünnepek is akadnak, akkor úgyis újabb napokkal tolható ki a vége felirat.

Ennyit a számokról, én figyelmeztettem mindenkit, semmi sietség. Tudják. Nem szabad egyszerre megenni az összes ünnepi csokoládét. Ezaz. Mint egy doboz igen finom de leginkább édes sütemény. Nem egy finomkodó belga praliné, hanem nagymama illatos mézeskalácsa. 36 illatos, jellegzetes történet, ami nem egykönnyen romlik, sőt az idővel talán finomabb is lesz.

Szeretet és bölcsesség hatja át őket, de leginkább szeretet. Jó, meg bölcsesség is, de az a történetek végén, úgy, hogy még egy gyerek is megértse őket. Mert azért csak az övék ez a könyv. A mázlisták.