FőképPalócföld, Felvidék. Ma már művelt magyarnak számít az, aki Mikszáthon kívül bárki mást meg tudna nevezni, mint a palócság kultúrájának letéteményesét. Ő is 159 éve született, és bár a mai napig tanítják regényeit, novelláit a magyar iskolában, azért nem hagy olyan mély nyomot az egyszeri diákban, hogy feltámadjon az érdeklődése a palócok élete, művészete iránt.

Napjainkban, amikor újra szárnyakat kapott a folklór, a népi kultúra, művészeti és könnyűzenei fesztiválokon szerez újabb és újabb rajongókat a világzene, született meg a palócföldi mesemondó verseny, és vele együtt egy könyv gondolata.

A kimondott szót tehát nyomtatott könyv követte, így került a könyvesboltokba ez a tizenhat mesét tartalmazó gyűjtemény, mely kísérletet tesz a széles palóc mesekincs felölelésére, megmutatva néhányat a legelbűvölőbbekből.
A Szilágyi Eszter Mária keze munkáját dicsérő ízléses illusztrációk palóc szőttesek és hímzések motívumaiból táplálkoznak, jól illeszkedve a verseny által életre hívott könyv szellemiségéhez.

A szépen kidolgozott mesekönyv – és a hozzá adott hanganyag, melyen a tizenhatból tizenhárom mesét négy palóc ifjú (Szabó Bianka, Szegedi Alexandra, Szeleczky Mónika és Zeman Krisztián) tolmácsolásában, ízes kiejtésével is hallhatunk –, felnőttet és gyermeket egyaránt időutazásra csábít

Különösen üdvözlendő ötletnek tartom, ha egy ilyen hagyományőrző munka eredményét (legyen itt szó akár néprajzkutató körútról, népzenei társulásról, vagy, mint jelen esetben, egy tájegységi mesemondó versenyről) összefoglalják, és megosztják a többi emberrel is, mert nehéz ma úgy a folklórt életben tartani, ha a nagyközönség nem szerez tudomást az ehhez hasonló, nagyszerű kezdeményezésekről.

Ezért minden egyes kiadványnak, amit ilyen koncepcióval, igényességgel gondoztak, ott a helye a magyarságát ápoló emberek polcán.