500 zen és klasszikus haiku

A japán művészet a maga mesterkéletlen egyszerűségében és letisztultságában szinte már-már érthetetlen a mindent túlbonyolító „nyugati” világ lakói számára. Lelkünk nem képes megragadni és szavakba álmodni azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket a japán művészet olyan könnyedén megtesz.

Bár képesek vagyunk csodálatos versek megalkotására, nem tudunk egyszerre olyan felnőttes, mégis gyerekes, érett és sokat tapasztalt, mégis szűzies módon fogalmazni, mint a japánok. A japánok, akik olyannyira álnokok és őszintétlenek tudnak lenni, miközben szinte betegesen tisztelik a hagyományokat. Ez a kettősség folyamatosan végigkíséri az életüket. Szinte hihetetlen, hogy azok a szamurájok, akik szükség esetén fenntartás nélkül gázoltak a vérben, ha uruk úgy kívánta, béke idején gyönyörűségüket lelték papírfigurák hajtogatásában, virágzó cseresznyefák csodálatában, vagy éppenséggel versek írásában.

Már amennyiben verseknek tekinthetőek – legalábbis a mi „nyugati” értékrendünk szerint – ezek a mérhetetlen élettapasztalatról és bölcsességről, békéről és nyugalomról, boldogságról és bánatról tanúskodó, szinte mérnöki pontossággal egymást követő szótagokká, szavakká formált pillanattöredékek. Erről a verselési formáról többen többször kijelentették, hogy semmi közük az úgynevezett „nyugati” versformákhoz, éppen ezért nem is lehet lefordítani őket anélkül, hogy el ne veszítenék eredeti jellegüket és jelentésüket.

Hála az elmúlt évtizedek során szerzett tudásunknak, számos japán verselési formát ismerünk. Ilyen például a 7-7-7-5 szótagfelosztású dodoitsu; az 5-7-5-7-5-7-5-7 szótagfelosztású újszerű imajo; az általában ötsoros, 1-2-3-4-1 szótagszámú úgynevezett lámpavers; az 5-7-7 és 5-7-7 szótagszámú mondo; a hatsoros, 3-2-3-3-2-3 vagy 3-2-3-2-3-2 szótagszámú rengaj; az ötsoros, összesen 31 szótagszámú, 5-7-5-7-7 szótagfelosztású vaka; valamint az 5-7-5 szótagfelosztású tradicionális versforma, a haiku, aminek kifejlesztése nagyrészt Basó Macuó (1643-1694) nevéhez fűződik.

A személyiségfejlesztés eszközének is tekinthető haikuk általában a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak, méghozzá a minimalizmus szabályainak szigorú betartásával bemutatva a gondolat megfogantatásának körülményeit. A rendkívüli zeneiséggel telített haiku a szótagszámon kívül egyébként formailag kötetlen, a sorvégek – bár ez nem előírás – akár rímelhetnek is.

A haiku azonban nemcsak versforma, hanem önálló műfaj is. Haiku formában íródnak a szenrjú-k (tréfás alkalmi versek), vagy a dzsiszei-k (halál előtti búcsúversek) is, ezek azonban nem tartoznak a haiku műfaj alá.

A Trajan Könyvesműhely által idén kiadott 500 zen és klasszikus haiku című kötet eredeti japán nyelvből került fordításra, és magyarul is megőrzi a tradicionális 5-7-5-ös szótagszámot, ami egyébként a magyar, illetve egyéb nyelvű fordításokra nem minden esetben jellemző.

Kapcsolódó írások:

Sey Gábor: Japán kard (misztikum helyett valóság)
Stephen Turnbull: Szamurájok
Mijamotó Muszasi–Taira Sigeszuke: A szamuráj útja
John Gallagher: Gésák – A hagyományok, az elegancia és a művészet világa
Conrad Totman: Japán története