Főkép

Kicsit megdöbbentem a könyvön. Talán azért, mert én nem ilyennek képzelek egy mai ifjúsági regényt. Már az alaphelyzet sem találtam szokványosnak; van a család, ahol az apa (Jay) keze gyakran eljár, ám egyelőre nem gyermekeit (Jayni és Kenny) veri, hanem a feleségét (Victoria). A szülők néha berúgnak, ilyenkor mindig veszekedés és verés a dolog vége.

Ám egy napon az anya kisebb vagyont nyer egy sorsjeggyel. Este ezért is verést kap férjétől, mondván, biztos el akarta dugni a pénzt előle. Sőt, Jay a lányának is ellátja a baját, aki az anyja védelmére kelt. Ez a momentum készteti Victoriát, hogy összecsomagolja két gyermekét, és Londonba meneküljön, hogy a nyeremény segítségével új életet kezdjenek. Nevet is változtatnak, így lesz Jayni-ből Lola Rose.

Victoria korántsem az a talpraesett anya, akiről úgy gondoljuk, hogy ki tud törni eddigi életéből. Leginkább azt mondhatnám, hogy tapasztalatlan és talán saját maga sem nőtt fel még igazán. Jay teljesen az uralma alá hajtotta. Szüleivel és nővérével összeveszett, évek óta nem látta őket. Hibáiból keveset tanult és önfejűsége miatt, még a szökés után felkínált segítséget is sikerül majdnem elszalasztania. Gyerekei sem tűnnek egyszerű esetnek. Jayni hatodik osztályos pufók kislány, aki borzalmas mennyiségű ételt képes elpusztítani. Kenny még csak felzárkóztató osztályba jár, de korához képest túlságosan érzékeny, gyakran sír és tör ki rajta a hiszti.

Jayni nagyjából tisztában van anyja és apja hibáival, illetve nagyon is jól tudja, hogy miért kellett elszökniük, Kenny azonban korából kifolyólag sokkal inkább befolyásolható; ragaszkodik Jay-hez, aki mindenféle eszementséggel beszélte tele a fejét, így állandó problémát okoz a szökésben lévő családnak.

Jacqueline Wilson mindezt rendkívül jól eltaláltan adja elő nekünk – Jayni szemszögéből. Remekül éli bele magát a lány szerepébe, szinte elhisszük neki, hogy valóban egy hatodikosforma leányzó írta a könyvet. A szereplők nagyon is valósághűen vannak megformálva. A betegsége miatt teljesen kétségbeesett, egyedül lévő anya még mindig képes arra, hogy adjon egy utolsó esélyt brutális férjének, és amikor bebizonyosodik, hogy Jay képtelen megváltozni, Victoria csak nagy sokára képes ezt feldolgozni és elfogadni, mert valahol még mindig szereti a férjét. Vajon hányszor hallottunk ilyen történetről, hogy az asszony visszafogadja a férjét és minden marad a régiben, mert nem tud kitörni ebből a mókuskerékből?

A gyerekeken is meglátszik az egészségtelen családi légkör. Kenny, hogy feldolgozza a körülötte zajló eseményeket, plüss-cápájához beszél folyamatosan, míg Jayni magazinokból kivágott képekből készít kollázsokat titkos albumába, így menekül a valóságtól.

Minden nagyszerűsége ellenére pár dolgot fel kell rójak az írónőnek a könyvvel kapcsolatban. Talán nevetségesnek tűnik, de nekem nagyon nem tetszett, hogy a gyerekeket Victoria folyamatosan édességekkel tömi, holott nem egy utalás hangzik el Jayni szájából is arra nézve, hogy milyen kövér. Wilson mindezt elintézi azzal, hogy ha majd elérkezik a kamaszkor, a hirtelen növéstől eltűnnek a felesleges kilók. Ahelyett, hogy a helyesebb utat mutatna, a megmentőként felbukkanó Barbara (Victoria nővére, aki szintén túlsúlyos) sem emel szót a borzalmas mennyiségű kalóriabevitel ellen.

A másik dolgot, már sokkal súlyosabbnak vélem. Nem érzem, hogy a megfelelő tanulságot lehetne levonni a könyvből. Az, hogy felbukkan Barbara karaktere és ezzel megoldódik minden baj, egyáltalán nem kínál megoldást azoknak, aki ilyen cipőben járnak, vagy járhatnak, de nincs senki, akire végső esetben támaszkodhatnának.

Kiábrándító, mint ahogy idehaza is tapasztalható a családon belüli erőszak esetén, hogy a sértett nem fordul a hivatalos szervek felé, mert azok nincsenek megfelelően felkészülve az ilyen esetekre.

Összefoglalva tehát: Jacqueline Wilson könyve rámutat egy nagyon is valós problémára, nagyon is hitelesen, és mindez egy felemás, keserédes ízt hagy maga után az olvasóban.