Főkép

Végre! Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a könyvet. Idejét sem tudom, mikor adtak ki utoljára magyar nyelven a Warhammer 40 000 világában játszódó regényt. Ha jól emlékszem, legutoljára Ian Watson kötete jelent meg 2003-ban, ami az eddig megjelent műveinek gyűjteményes újrakiadása volt.

Gaunt komisszár a Császár és a Birodalom elkötelezett és rendíthetetlen politikai tisztje. Egységét, az „Első és Egyetlen” nevet viselő alakulatot mindig a legkeményebb és legkegyetlenebb csatákban vetik be a káosz erői ellen. Most sincs ez másképp, hiszen ezúttal a Birodalom legfőbb ipari bolygóját kell felszabadítaniuk.
Gaunt azonban más, mint a többi Birodalmi Gárdatiszt. Megpróbál vigyázni az embereire; igyekszik minél kevesebb emberáldozattal elérni a kitűzött célt. Teszi ezt egyrészt azért, mert tanítója, Delane Oktar komisszár-tábornok erre nevelte, másrészt teszi ezt a tanithiakból álló csapatáért, amelynek tagjait évekkel ezelőtt a Tanith bolygóról mentette ki. Felettesei és a hadsereg többi tisztje azonban a legkevésbé sem törődik a katonák életével, ők győzni akarnak – bármi áron.

Miután sikerül a hadművelet, a katonák pár napos pihenőt kapnak egy csendes és békés bolygón, ahol Gauntnak teljesen véletlenül sikerül beletenyerelnie egy rendkívül sötét ügybe, amikor egy futár jóvoltából hozzá kerül a hadsereg titkosszolgálatának egyik jelentése. Ezzel annyira nem is lenne baj, ha ettől a perctől kezdve nem akarnák szinte folyamatosan eltenni láb alól. Mivel nem tudja, kinek adja tovább a halálos jelentést tartalmazó adatkockát, úgy dönt, saját kezébe veszi az irányítást. Megpróbálja megfejteni a jelentésben szereplő adatokat és a végére járni, ki és miért akarja holtan látni őt és egész egységét…

Amilyen lelkesen vágtam neki a könyv olvasásának, olyan hamar kezdett lehervadni a mosoly az arcomról. Az első száz oldalon a frontvonalra kerülünk, és az általánosan ismert háborús cselekményeken kívül (hullanak az emberek és a káoszteremtmények, mint a legyek) nem történik semmi. Aztán a könyv második harmadában beindulnak az események, és a háborús darálót felváltja a titokzatosság.

Aki az Űrgárdistában vagy az Inkvizítorban leírt katonákat várja, az csalódni fog. Hiszen ez itt a Birodalmi Gárda. Itt nincsenek testpáncélok, szinte mindenki csak lézerkarabélyt és tőrt használ, és ha felrobban valaki mellett egy gránát, akkor az bizony vagy megnyomorodik, vagy meghal. Ennek megfelelően az ellenséges káoszerők is „talpas” egységekből állnak.

Maga a lassan kibontakozó fő szál sem annyira lenyűgöző, mint Watson regényeiben. Számomra nem volt akkora durranás, amikor kiderült, miért is folyik a Gárdán belül a belharc. Ráadásul Abnett nem a leíró-merengő stílus képviselője, nála sokkal inkább az akción van a hangsúly, tehát senki ne számítson a feltétlenül szükségesnél komplikáltabb leírásokra, illetve moralizálásra. Ami viszont nekem tetszett, bár lehet, hogy másokat zavar, mert töredezetté teszi a történetet, az az időbeni ugrálás, amelynek során viszonylag sűrűn kerülünk vissza a múltba, hogy nyomon követhessük Gaunt életét komisszárrá válása előtt, illetve, hogy a korábbi események ismeretében megérthessük egy-két lépését.

Összességében, a pozitívumokat és negatívumokat is figyelembe véve azt mondanám, hogy mindenféleképpen érdemes elolvasni a történetet, és odafigyelni a szerzőre, hiszen eddig kilenc műve jelent meg a Gaunt Szellemei sorozatban. Remélem, a kiadó hamarosan jelentkezik a következő kötettel.