Főkép

A dán Karen Blixen (született: Karen Dinesen) 1885-ben, apai ágon ősnemes, anyai ágon gazdag nagypolgári családba született. 1912 telén jegyezte el magát svéd unokatestvérével, Bror Blixen báróval, akivel 1914 januárjában a kelet-afrikai Mombaszában kötött házasságot. Édesanyja rokonsága segítségével hatalmas birtokot vásároltak Nairobi közelében, ahol kávétermesztéssel akartak foglalkozni.

Csakhogy a hely túlságosan magasan feküdt, ráadásul a báró sokkal szívesebben foglalkozott a gyarmat szépasszonyaival és az általa vezetett szafarikkal, mint a farm ügyeivel, így minden az ifjú asszonyra maradt, aki amellett, hogy intézte a farm ügyeit, ismerkedett. Ismerkedett Afrikával, az afrikai tájjal, az afrikai emberekkel (kikujukkal, maszájokkal, szomálikkal) és az afrikai kultúrákkal.

Karen Blixen tizenhét évig élt a fekete kontinensen, a Ngong-hegyek alatt, az Egyenlítőtől száz mérföldre délre, hatezer lábbal a tengerszint felett, ahol „nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és az esték áttetszőek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek”.

Afrika hatására lett belőle igazi író. Hazájába visszatérve megírta lírai memoárját, amelyet 1962-ben bekövetkezett haláláig romantikus elbeszéléskötetek és regények követtek. Élete fő műve azonban a Volt egy farmom Afrikában, amelynek minden egyes szavából sugárzik a szerző Afrikával szembeni hódolata és alázata, miközben olyan kivételes érzékenységgel és érzékletességgel írta le a tájat és az embereket, hogy az olvasó szinte magán érzi a bennszülöttek bizalmatlan tekintetét, a nappalok perzselő melegét, az éjszakák fagyos hidegét, az élet örök körforgására emlékeztető napfelkelték és a naplementék csodáját.

És ez még csak a kezdet. Hiszen még nem beszéltünk az esős évszak beköszöntét váró visszafojtott, mégis szinte tapintható izgalomról, a magasból szemlélt táj által kiváltott szinte már-már vallásos áhítatról, az egyedül töltött esték mélységes magányáról, a Berkeley halála utáni változásokról, a Denys Finch-Hatton tragikus halála után tátongó ürességről, az elhangzott történetek csodájáról, és egyáltalán mindarról, amiért ezt a könyvet szeretem.

Szeretem benne az idegen ország, idegen emberek, idegen kultúrák iránti nyitottságot, tiszteletet és alázatot, a soha fel nem adás erejét, az élni és élni hagyni szabály sajátos alkalmazását, a soha ki nem hunyó vágyat arra, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után, a lelkemben újra és újra felhangzó dallamot (ahogy a szerző mondja, Afrika dalát), a költői szépségű képeket, és tulajdonképpen ezt az egészet úgy, ahogy van.

Az elején talán egy kicsit nehezen hangolódik rá az ember a szavakra, hiszen aki látta a Sidney Pollack által rendezett, 1986-ban 7 Oscar-díjjal jutalmazott filmet, annak lépten-nyomon azok a képek, és az általuk sugallt hangulatok bukkannak fel a lelkében, és nem tud odafigyelni arra, amit olvas. Arról nem is beszélve, hogy John Barry feledhetetlen, szinte az ember zsigereiig hatoló, a lelkéből újra és újra felbukkanó dallamai nem hagyják nyugodni az embert. Még olvasás közben sem. Olykor egy-egy jelenet, egy-egy hangulat egyszerűen csak beindítja a zenét, ami képes teljes mértékig magával ragadni bárkit.

Bár Karen Blixen regényében és Pollack filmjében más a fókuszpont, más a hangsúlyosabb, mégsem merném egyikre sem azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál. Ebben az esetben nem érzem azt, mint általában, hogy az adaptáció lényegesen gyengébb, mint az eredeti alkotás, hiszen ebben az esetben nincs értelme az összehasonlításnak. Hiszen mindkettő egyedülálló, varázslatos és maradandó a saját műfajában. És ez így van rendjén.

A szerző életrajza

 

Kapcsolódó írás:
Távol Afrikától (DVD)