FőképAkárcsak Japán, Kína is a titokzatos országok közé tartozik: messze is van, még a miénknél is ősibb múltra tekint vissza, és az ottaniak olyan szokások, társadalmi beidegződések szerint élnek, amelyek elsőre követhetetlenek és felfoghatatlanok a nyugati kultúrkörből érkező számára (írás, egyén és közösség viszonya, stb.). Nem véletlen, hogy amikor arrafelé történik valami, szakértők igyekeznek lefordítani, mit is jelent valójában.

Peter Hessler kalandvágyból és némi családi indíttatástól vezérelve, a Békehadtest önkénteseként kerül a földrésznyi ország közepén lévő Fuling városába, hogy angol nyelvet és irodalmat tanítson főiskolásoknak. Két évig marad, s ezt az időt a nyelv, az emberek, a gondolkodás – egyszóval Kína megértésére fordítja. Nincs könnyű dolga. Ötven éve nem járt ott amerikai, ezért elég, ha sétálni indul az utcákon, máris csődület támad körülötte. Így viszont lehetetlen feladat elvegyülni a helybéliek között. Több mint egy év elteltével jut el odáig, hogy képessé válik a beszélgetésre, olvasásra. A terjedelmes kötet erről a két évről mesél.

Egyaránt megtalálhatók benne a szerző rövidebb hosszabb kirándulásai, valamint a szűkebb környezetében megélt „kalandjai”. A diákjaival folytatott beszélgetések, az általuk írt dolgozatok nem csak a jelent teszik számára (és persze rajta keresztül az olvasó számára is) érthetővé, hanem a közelmúlt (pl. a kulturális forradalom) fontos eseményeit is.

Nyilvánvalóvá válik a Kommunista Párt központi szerepe, a sajátos kínai nyitás (csak gazdasági) következtében megváltozó értékrend – bár a vagyoni helyzetet, a fizetéseket szinte ugyanolyan témának tekintik az ottaniak, mint mondjuk az időjárást vagy a várható termést (Hesslertől szinte minden beszélgetőpartnere megkérdezi). A sokszor hangoztatott „Régi Száz Név” (aki így hívja magát, az átlagembernek tartja magát, aki csak a saját dolgával foglalkozik) tagjai nem győzik hangoztatni, mennyivel jobb mostanság, mint mondjuk pár évtizeddel korábban volt.

Hessler cseppet sem szokványos naplót írt, igaz, cseppet sem szokványos helyen és időben vetette papírra gondolatait, tapasztalatait. Nem hiányzik belőle a saját véleménye sem, ami főként az utolsó év során (amikor már átlátja a helyi viszonyokat) kritikus elemeket is tartalmaz. Ettől függetlenül olyan élménnyel lett gazdagabb, ami nem csak későbbi életére hat ki (jelenleg Kínából tudósít), hanem az olvasót is megajándékozza első kézből származó ismeretekkel.

Kapcsolódó írás:Philip Wilkinson: Jangce