Főkép

Hiánypótló művel állunk szemben, mivel Márai Sándor (1900. április 11.-1989. február 21.) külhonban keletkezett és megjelent írásai összegyűjtött formában még sohasem jelentek meg hazánkban. Ezek azok írások azok, melyekkel eddig a legkevesebbet foglalkozott az utókor. Nem kevés kutatás és utánajárás eredménye ez a kötet, amely mindenféleképpen hozzájárul Márai életművének jobb és behatóbb ismeretéhez.

Az I. világháborút követően, Márai Sándor első, németországi emigrációja alatt születtek ezek az írások. Keletkezési helyüket tekintve Ausztria, Németország, Franciaország említhető, megjelenés szempontjából pedig nagy részük csak német nyelvterületen (pl.: a Frankfurter Zeitungban, amelynek több másik lap mellett munkatársa volt) látott napvilágot. Márai a cikkeknek csak kis hányadát küldte haza itthoni megjelentetés céljából, és mivel jó néhány napilap adott példányának fellelhetősége után mind a mai napig folynak kutatások, sajnos nem tekinthető teljesnek az életmű ezen része.

Hazánkat elhagyva Márai versírással, versfordítással, drámaírással, regény- és novellaírással kísérletezett. Ezek a próbálkozások azonban nem jártak sikerrel és a csalódások miatt felhagyott velük. Helyette maradt az újságírás. Az ebből az időből származó újságcikkei vegyes képet mutatnak. Tagadhatatlan, hogy látható a fejlődés bennük, azonban elég hullámzó az írások minősége.

Szinte mindenféle témáról írt, a nagyembertől a kisemberen át, a jelentéktelen eseményekről és a „világmegváltó” dolgokról egyaránt. Szinte mindegyikről elmondható, hogy figyelmetlenül olvasva csak csapongó gondolathalmaznak tűnnek, de odafigyelve egy bizonyos vonalvezetést követnek. Adott egy bizonyos téma, majd erről beugrik a képbe egy ehhez nem szorosan kapcsolódó gondolat – ami éppen első blikkre az ember eszébe jut –. Lassan távolodunk; megrágjuk, kiértékeljük ezt a gondolatsort, majd sokkal gyorsabban, ezzel az eredménnyel visszatérünk az eredeti témára.

Egy másik, sokat alkalmazott technika Márai tárházából a leleplezés. Nem kell itt nagy dologra gondolni, inkább úgy kell elképzelni, hogy a dolgok mögé pillantunk, és így láthatóvá válik az ember önmagában, lecsupaszítva, sallangmentesen. Jó példa erre a „Jósnő I”, illetve a „Jósnő II” című írás, amelyek így végződnek: „Nem volt már senki; egy öreg, síró nő.” és „Nem volt már senki; egy öreg nő, aki sír.”.

Úgy érzem, Márai némely írásánál meglehetősen magas lóról, fellengzősen közelít egy adott témához, és ilyen stílusban is vezet végig az adott cikken. Kvázi „megmondja a frankót”, és nem tűr ellentmondást. Más írásoknál is hasonló a kezdet, de aztán szembesülünk Márai ember mivoltával és azzal, hogy nem tévedhetetlen, és ezt ő is belátja az adott írásában.

Szinte minden írásról elmondható, hogy közelíteni próbál egy szépirodalmi mű minőségéhez és stílusához. Az már más kérdés, hogy sikerül-e ezt elérnie. Mindenesetre az írásokat bogarászva gazdagodik az ember. Az csak a körülményeitől és a vérmérsékletétől függ, hogy mivel.

Kapcsolódó írás:

Kakuszi B. Péter: Márai Sándor – a forradalmártól az értékőrzőig